Becsapni a halált

Miután megtudta a kórházban, amit a legjobban félt megtudni, azaz hogy a felesége nemsokára meghal, Torsti nagybátyám, a kis kertváros munkaközvetítő hivatalának egykori vezetője, elindult busszal hazafelé. Helsinkitől hazáig valamivel több, mint egy órát tartott az út. Nagybátyám a busz hátsó részében ült, kalapja a térdén, és szokása szerint most is egyfolytában mozgott az ajka, mint aki cukorkát szopogat, pedig efféle édességre soha rá se nézett. A sofőr csupán előrefésült, szürke haját és aszalódó, vöröskés arcát látta belőle, amint a visszapillantó tükör segítségével futó pillantást vetett az utasokra. Nagybátyám pirosodó arcát, amitől egészségesnek látszott, valójában megpattant kis hajszálereknek köszönhette. A busz megérkezett a városka busz-pályaudvarára. Torsti fejére tette a kalapját, utolsónak szállt le. Torsti bácsi és Anni néni kétszobás lakása a piactér szélén álló háromemeletes házban volt, mindössze néhány száz méterre a buszpályaudvartól. Tizenöt évvel ezelőtt vették, éppen amikor a ház épült. - Innét most már nem költözünk tovább, csak a temetőbe - mondta Torsti, miután a bútorokat és a többi holmit szépen elrendezték. Mindketten örültek a lakásuknak, melyhez a nappalin és a hálószobán kívül tágas konyha és fürdőszoba csatlakozott. Ez volt első, teljesen saját otthonuk. Korábban mindig bérlakásban laktak. Nem azért, mintha anyagilag nem engedhették volna meg maguknak, hogy öröklakást vegyenek, de mindig akadt valami szolgálati, vagy más, előnyös bérű lakhely. Legalább tíz különböző helyen laktak, mielőtt az annyit emlegetett és annyiszor megálmodott öröklakásból valóság lett. De jobb későn, mint soha. Szeretettel és valóságos gyöngédséggel bútorozták be lakásukat és olyan lelkesen beszéltek róla, akárha valami élőlény lett volna az is. Ritkán mentek el otthonukból hosszabb időre és már egy vagy kétnapos távoliét leküzdhetetlen honvágyat ébresztett bennük: Az efféle szerelmet nehéz azoknak megérteni, akiknek gyermekük van, vagy más, közeli hozzátartozójuk. Akár kutyájuk, vagy macskájuk. De Torstinak és Anninak nem volt másuk, csak egymás. És a lakás. Torsti megállt a piactér közepén. Látta az ismert ablakokat és az erkélyt a második emeleten. Az erkély szegélye tele volt virágokkal. A konyha ablakában piros, a nappaliéban fehér függönyök voltak. Anni maga varrta őket, és amikor tavasszal felcsipeszelték, sok-sok estén lementek a térre, hogy megnézzék, milyen a lakás, ha sötét van bent, és hogy néz ki, ha minden lámpa ég. Mindig nagyon szép látványt nyújtott, akkor is, ha csak az állólámpa égett a nappaliban. Nem csak ők, hanem mindenki más is úgy vélte, hogy az ő virágaik a legszebbek és a legsikerültebbek.