Török Ferenc

Milyen messze vannak már azok a júniusi napok! Harminc éve, hogy az emberként és építészként egyaránt becsült Török Ferencet megismertem. 1961-et írtunk akkor. Még mindig börtönben sínylődtek '56 hősei. Eggyel-eggyel megjáratták a magyar kálváriát a bitófáig. De mi, akik szintén a „bűnös” Műegyetem építészhallgatói voltunk, ezt nem tudtuk. Feri önzetlenül segített már-már zátonyra futó diplomatervem rabszolgamunkájának befejezésében, s talán eközben a hasonló eszmények és az elhallgatott gondolatok megérzett azonossága is közelebb hozott bennünket. Máig figyelemmel követjük egymás munkáját. Kisebb-nagyobb házak, középületek épülnek az ő keze nyomán, miközben építészgenerációkat tanít, világi szolgálatot végez egyházánál, kedves-szép családja van, teendője tengernyi. A legjelesebb templomépítőként tartjuk számon. S ha ezúttal is a templomokban megélt személyes élményekről szólunk, annak különös oka, hogy minden időben a legszentebb építmények sugározták egy áhított jobb világ iránti sóvárgásunkat: bennük igyekeztünk megfogalmazni helyünket a Mindenségben, mert egy határkőnél tovább a tudomány eszközeivel aligha juthatunk. Sokáig emlékezetes marad az a kis körtemplom-kulissza, amely a Műegyetem, 56-ban történelmi nevezetességűvé lett aulájában épült néhány éve, igaz, csupán egy hétre. Török Ferenc, az egyetem tanára gyűjteményes kiállításon itt mutatta be tervező építészi munkássága addigi termését. Már szándékát is botrányos ellenállás fogadta némelyek részéről, de úgy véltük, hogy ezzel a kiküzdött lehetőséggel az építészképzés fellegvárában elindulhat egy folyamat, sorra bemutatkozhatnak majd a nagy üvegtető alatt az országhatárokon túl is elismert magyar építészek az ifjúság okulására. Tévedtünk.