Olasz faluk és városok

Fiume fölött, túl a fuzsinai állomáson, a Karszt sivár sziklatömegébe benyúlik egy keskeny, hosszú, zöldesvizü fjord : az első híradó az Adriáról. Mikor a reggeli gyorsvonat a toronymagasságú töltésen mellette elrobog, sötét vizében visszatükröződnek a Karszt fehér sziklái, s tán nincs egyetlen egy vonat sem, hogy ablakából egy átgyötrődött éjtszakán kifáradt, kiváncsi tekintet ne keresné, amire ki tudja, mióta vágyott, amit most lát meg először: a fenséges, végtelen tengert. S alig van valaki, akinek a lelke ilyenkor áhítattal ne telnék meg. Valahányszor — egyszar-kétszer esztendőnkint — az útam erre visz, vagy már Velencze vagy Ancona felé ringatózik az Ungaro Croata fehér hajója : hányszor jutott eszembe, micsoda érzéssel nézhette az első magyar ezt az örökké egy s örökké változó misztériumát a természetnek... Mint a vándormadarakat, ezer esztendeje hajtja hozzá a magyart is vándorösztöne, s átkelve rajta, járva elei nyomán, új meg új raj keresi fel szakadatlan „az Istenek szent földjét“, szép Itáliát. De mi más volt valaha útjuk, mint a mostani! Irigylem a régi vándor-diákokat : nekik még igazi utazás volt le, Olaszországig. Ma már — mondogatta az öreg Pulszky Ferenc — nem is utazunk, csak megérkezünk. Goethe, mikor Karlsbadból hajnalhasadtakor elindulva, váltott postán harminckilenc órai keserves kocsizás után végre megérkezett Regensburgba, ujjong e „hihetetlen gyorsaságon“ ; ma harmadnap reggelre ott vagyok Olaszországban, ahol épen tetszik : Rómában vagy Nápolyban, Génuától le Brindisiig. Nagy Lajos anyja, Erzsébet királyné negyvenkét nap alatt tette meg ezt az utat junius elején (8-án) indult Visegrádból, s július végefele (24-én) érkezett meg palotás Nápolyba (1343). S hova jutunk csak pár évtized múlva, a villamos nagyvasutak korában !... S mégis, mégis nem ezek az igazi utazások, hanem a lassúk: a faluról-falura,városról-városra ballagó postakocsiké, a tüzes paripán száguldó katonáé, a gyalogszerrel iparkodó vándorlólegényé. Sokszor úgy érzem, hogy meg sem szolgáljuk, meg sem érdemeljük azt az örömet, amit az utazás elénk tár ; nem fáradtunk érette, úgyszólván ingyen kapjuk, s talán ép ezért, igazán, úgy ahogy kellene, s ahogy lehetne, nem is élvezzük. Nem az emberi lélek ősi vándorösztöne hajt már, mint sűrű rajokban a melegre vágyó darvakat, délfele ; legtöbbünk szürke turistaszám gyanánt rójja itt le robotját ; nem úgy, ahogy vágyott rá, nem úgy, amint lelke hajtja, hanem a mindenható „vörös könyv" utasítása szerint.