Az én utam

Tavaszi szél fodrozza a Duna hullámait. Látom szobám ablakából. Csodaszép panoráma. Szemben a Margitsziget zöld, dús lombozatával úgy pompázik a fodros vizen, mint egy smaragd ékszer a fénylő ezüstös selymen. A túlsó parton, ott távolabb, az Országház emelkedik. Kőcsipkés, csúcsíves tornyai visz-szatükröződnek a vízben. Mintha onnan lentről, a mélyből, a vizikirály palotájának tükörképe látszana. És amint nézem, nézem, egyszerre csak csodálatosképpen keskenyebb és keskenyebb lesz a víz medre ... a part közelebb jön, a Margitsziget eltűnik és — milyen különös — ott, ahol még az előbb az Országházat láttam, most egyszerre mintha hegyek emelkednének a távolban. Mind magasabbra és magasabbra. A Duna vize szőke és selymes lesz, s halk, szelíd csobogással fut a part mentén. Oh ismerem, jól ismerem ezt a szelíd kis szőke folyót. Hátán nem hord büszke hajókat, de nem is haragszik meg soha. Ez a Szamos, a szőke, szelíd Szamos ... És a hegyek, amelyeket ott látok, sötét fenyőerdőkkel koszorúzva és elmúlt viharok emlékeit őrizve ... A Királyhágó sziklás csúcsai ... A gyalui Havasok... A Csillaghegy, Brétfő, a Szentgyörgy-hegy ... a Felek... a Házsongárd és a Fellegvár... a Fellegvár, mely örök idők óta és idők végezetéig őrt áll egy alvó város felett... Hol vannak... oh, hol vannak ezek a hegyek, sziklás csúcsok, szelid hajlatú szőlődombok, ői’t álló Fellegvár... És a múlt ködéből lassan kiemelkednek ódon, viharvert falak, régi házak, történelmi emlékű épületek. A nagy, tágas Piactér közepén látom a gyönyörű, gótstilű, száz meg száz éves öreg templomot, a patinás falu Szent-Mihály templomot, amelynek harangja úgy kong, olyan mélységes csengő hangon, ahogy csak az a harang tud kongani, amelyet gyermekkorunkban hallgattunk... És a templom előtt egy csodaszép szobor. Fekete paripáján a hatalmas, erős, igazságos király, aki még így bronzba, kőbe, márványba vésve is oly erős és hatalmas, hogy mint élő tiltakozás áll ott a templomtéren és várja az idők harsonáját, hogy akkor meginduljon fekete paripáján diadalmas hadai élén... Hol van ez a város... hol van ez a templom... hol van ez a szobor... Behunyt szemmel vándorolok tovább az utcákon. Most a templomtértől jobbra térek és végig megyek egy szép, széles utcán. Megismerem, oh, hogyne ismerném meg. Ez a Monostor-utca. Akkor úgy hívták: Bel-Monostor utca. És betérek egy kapun és végigmegyek egy hosszú, lejtős udvaron. Az udvar végén vadszőlővel befuttatott kis ház áll. Előtte piciny virágos kert, elkerítve a nagy udvartól. A kertben rózsák nyílnak, piros, sárga, fehér tearózsák. Érzem az illatukat. Egy nagy, öreg, hajlott törzsű akácfa lombja borul a kis ház fölé. Az akácvirág is nyílik. Annak is érzem az illatát. És a kis ház ablakában egy fehér arcot látok, szelíd, szomorú arcot, s két nagy, mélyen ülő, fényes csillagszem néz, néz és figyeli minden lépésemet, amíg végig megyek a hosszú udvaron. Az Édesanyám szelíd, fehér arca... az Édesanyám szerető két szeme... Oh, hol van az a kis ház... hol vannak a rózsák... hol van Édesanyám csillagszeme... És vándorolok tovább, fáradhatatlanul tovább, azt hiszem előre, pedig visszafelé megyek. Most végigmegyek a Kül-Monostor utcán, amely a Bel-Monostor utca egyenes folytatása és mégis egészen más. A Bel-Monostor utca igen előkelő, úri utca, ki van kövezve szép, lapos, szürke gránitkockákkal, jobbról, balról csupa emeletes ház. Itt van az öreg, ódon Redout-épület, ahol a bálokat, jótékonycélú bazárokat tartják; itt van délelőtt tizenkét órakor a korzó, ahol a kolozsvári szép leányok bemutatják az új ruhájukat és az új gavallérjukat. A Kül-Monostor utca az már majdnem külváros. Nincs kövezve, poros, csak a jó Isten öntözi. Kicsiny, süppedő házikók, földszintes családi házak váltakoznak egymás mellett, de mindegyiknek; nagy kertje, udvara van. Csak a Zeyk-palota emelkedik ki büszke zárkózottsággal a kis házak közül, a Zeyk család kívül puritán egyszerűségű ősi fészke, mely nyáron át zárva áll. Az erdélyi arisztokrácia csak télen lakik Kolozsvárott.