Ünnepi tanulmányok Kecskés László professzor 60. születésnapja tiszteletére

Az ünnepi kötet szerkesztőjeként érthető dilemmát okozott számomra, hogy egy rövid előszóban milyen mértékben van lehetőség az ünnepelt személyének méltatására. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy a tanulmányok szerzői közül többen fűztek írásaikhoz személyes hangvételű köszöntő szavakat és professzor úr gazdag önéletrajza is olvasható a műben. A könyv szerzői elsősorban a Kecskés László professzor úr által művelt tudományterületek hazai és külföldi képviselőiből, ismert akadémikusokból, egyetemi oktatókból, közvetlen tanszéki kollégái közül kerültek ki. Koránt sem hiszem, hogy hiánytalan volna a lehetséges szerzők sora, de a legjobb akarattal és szándékkal törekedtem eljárni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a laudációban magam is főként arról szólnék, ami kicsit személyes ugyan, de benne van sok-sok kolléga, tanítvány köszöneté, jókívánsága és szeretete is. Kecskés László professzor úrhoz évtizedekre visszanyúló munkakapcsolati és baráti szálak fűznek. Legelső vele kapcsolatos élményem másodévesként a birtok és birtokvédelem témaköréből katonaruhában megtartott sziporkázóan szellemes nagy ívű előadása volt. Szemináriumra mindig egy hatalmas barna táskával robbant be, melyben egy agyonforgatott Ptk. mellett éppen aktuális tudományos műveinek vázlatai, pipája valamint a kapusmeze lapultak. Mint polgári jogi diákkörös sokszor fordultam meg a tanszéken és mindig csodálkoztam, hogy asztalán hogyan fér el annyi könyv, folyóirat, feljegyzés. Valamiféle rejtelmes rend volt sejthető a látszólagos rendetlenség mélyén melyet csak ő és talán még Kati néni az egykori takarítónő ismertek. Amikor tanszéki kollégája lehettem, feltűnt a könyvekhez való különleges viszonya. Ma is sokszor figyelmezteti a fiatalokat arra, hogy a könyvek kézbevételének, az olvasásnak az élményét a számítógép csodáival legfeljebb kiegészíteni lehet. Kivételes tehetségére már egészen fiatal korában felfigyelt a szakma, mi a majdnem kortársak csodáltuk a ritmusát, szakmai szenvedélyét. Máig sem értem hogyan nem késte le a hajnali Mecsek Express-t, amikor az Országgyűlési Könyvtárba és a Jogtudományi Intézetbe kutatni utazott, hiszen köztudomású volt, hogy éjjel dolgozott. A rendszerváltoztatást követő években igazságügyi helyettes államtitkárként a jogharmonizáció és a magánjogi kodifikáció irányításában vett részt mely a tudományos és oktatói munkáját csak gazdagította. Kormányzati tisztsége mellett vált nemzetközi hírű professzorrá, a pécsi magánjogi iskola megteremtőjévé. Jól emlékszem egyik fontos ma is érvényes fiatalabb kollégáknak szánt útravaló mondatára, amely szerint „a mi szakmánk kitartó és áldozatos munkát követelő magányos szakma, amelyben nem csalódhatunk, és amely leginkább a szerzői szabadságot és a tudományos elmélyülés lehetőségét adja meg”. Sokan vagyunk, akik igyekszünk megtartani és követni ezt a magas szakma-etikai mércét.