Az ókeresztény művészet szimbólumai

„Az ókeresztény művészet szimbólumai” 1988-ban Jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. A kötet gyorsan elfogyott, de nemcsak ez indokolja a második kiadást, hanem a közben megjelent szakirodalom bedolgozása is. A szimbólumok és a szimbolizmus iránti érdeklődés már szinte „kórosan” megnövekedett, ami korunk szellemi koherencia utáni igényét jelzi. Ezt a második átdolgozott kiadást azonban nem ez motiválja, továbbra is távol tartjuk magunkat a szimbólumok pszichológiai elemzésétől és értékelésétől, „hasznosításától”, csak az ókeresztény művészet szimbólumainak genezise foglalkoztat. Ami az első kiadás óta eltelt csaknem egy évtized fejlődését jellemzi: mind nyilvánvalóbbá vált az összefüggés főként a 4. század utáni ókeresztény művészet, a kateké-zis és liturgikus szövegek között, ami aktuálissá tette Jeruzsálemi Szent Kürülosz azóta magyarul megjelent katekéziseinek felhasználását. Ugyancsak fontosak az egyházatyák beszédei a 4-5. századból. Az érdeklődés és a vizsgálódás középpontjába kerültek olyan kérdések, mint az imperiális ikonográfia és az eszkhatologikus motívumok egymáshoz való viszonya a bazilikák nagy reprezentációs képein. Néhány részletet nemcsak átdolgoztunk, hanem részleteire is bontottunk, új témákat is beillesztettünk. Az egyes részek lebontása főként a templomépület szimbolikáját érinti, ahol külön tárgyaltuk a templom-, a baptisterium-, a martyrium építészeti egységét. A kereszt szimbolikáját is bontottuk, a kereszt jelére, a Cmcifixusra és a crucifixióra. Az egyes szimbólumok jelentésével foglalkozó részt kiegészítettük a szarvas és a „tetramorphon” (evangélista szimbólumok) fejezeteivel. Az átdolgozás eredményeként nagyobb szerepet kaptak a kötetben a 4-5. századi műalkotások, az azok hátterét értelmező patrisztikus írások. A módosítás annyit jelent, hogy a katakombák kissé töredékes és sokszor egyéni, vagy éppen népies vallásosságot is tükröző alkotásai mellett nagyobb teret kapnak a 4. század után létrejött tervezett, „összművészetet” célzó alkotások. Noha az ókeresztény művészet szempontjából a legfontosabbak a katakombális emlékek, de ezek mégiscsak temetkezési emlékek, amelyek ikonográfiái megoldásai tovább élnek a bazilikák képein is, de a konstantini korban az egyháznak más mintákat is igénybe kellett vennie. Ezt a kezdeményezést a legjobban a Cmcifixus-ábrázolásokon lehet végigkísérni. A 4-5. század sajátos kétarcúsága az elbeszélő stílus „historizálásában”, és az eszkhatologikus témák vázolásában mutatkozik meg, amely ugyanakkor az ókeresztény kor művészetének egyensúlyát is jelzi. Az ókeresztény művészet első „katakombális" korszakának legfontosabb területe a festészet. Ez természetes, hiszen még saját ingatlanokkal nem rendelkezik az Egyház. A festészet „független” művészeti ág, csak „felületre” van szüksége, „anyaga” elég képlékeny. Éppen ezen függetlensége miatt vehette igénybe legkorábban a kereszténység. Többnyire a kép „kerete” kérdéses. Ez a „keret” a 4. században, a kereszténység felszabadulása után válik jelentőssé. Amikor a keresztény művészet kilépett a családias szférából, a domus ecclesiae világából a basilica világába, akkor a folytonosság és a szakadás kérdése merül fel. Vajon a domus ecclesiae alakul-e át basilica-vá, vagy a basilica teljesen új építészeti forma-e. A festészet ugyan továbbra is a legjelentősebb képzőművészeti terület marad, de a 4. században „felnő” köré az építészet. Ekkor azonban a festészet eszközei „megnemesednek”, amennyiben az apszisokat mozaikok díszítik. A szobrászatnak többé-kevésbé marad továbbra is bizonyos „sepulchralis” jellege, a reliefszobrászat vagy a kismtívészetek, vagy a szarkofágszobrászat a területe. A 4-5. századi liturgikus művészetben is elég szerény szerepe maradt a körplasztikának.