A magyar szellemi művelődés történelme

Midőn művem egyes részletekben időnként megjelent és mind sűrűbben és mindig több oldalról keresett föl a szívesen bátorító érdeklődés, hogy a magyar művelődés történelmének korszakonként való tárgyalására buzdítson: lassanként érlelődött meg bennem a gondolat, hogy — bár szerény tehetséggel és fogyatékos segítő eszközökkel — szellemi művelődésünk ezeréves történetének vázlatos rajzát, egy kisebb kötetbe foglalva adni az érdeklődő közönség és különösen a serdültebb ifjúság részére — közszükséglet, mely a vállalkozás merészségét az eredmény félsikerével is mentegetheti. Történelmünket a vezető személyiségek, a lánglelkű királyok, hadvezetők és államférfiak nagyjelentőségének megkisebbítése nélkül úgy igyekezni feltüntetni, amint az a nagy eszmék hullámzása és a Gondviselés intézkedése szerint magasabb törvényszerűséggel lefolyt, és hogy az események eme lefolyásában fajunk szellemi életének, haladásának vagy hanyatlásának mozzanatai is híven tükröződjenek, — olyan feladat, melynek kielégítő megoldása egy egész élet fárasztó munkásságának, elmélkedésének és törekvéseinek is ideális célja lehet. A modern művelődéstörténet-tudomány emez óriási problémájának megoldásán olyan lángelmék mint Carlyle, Buckle, Klemm Gusztáv, Draper, Wachsmuth és mások, nagy dicsőséggel fáradoztak. Nálunk Szathmáry Károly, Kerékgyártó Árpád, Bihari Péter, Ormós Zsigmond, Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Vajda Gyula, Békefi Rémig az úttörők. Eme nagyoknak nyomába lépni s a népszellem fejlődésének történetét megírni merész, de lelkesítő feladat. A szigorúan vett szakkritika talán gáncsolni valót találhat e vállalkozásomon; talán a kompendiumszerű összefoglalást néhányan nem is fogják méltónak tartani a roppant területű tárgykörhöz, melyet a szellemi művelődés fogalmán magában foglal: megnyugtat azonban a gondolat, hogy többen lesznek olyanok, akiket a részletező szakmunkát megillető nagy terjedelem hiányáért az adatok megbízhatósága és a tárgyalt korszakok áttekinthetősége bőven kárpótolni fog. Mit akarok elérni e munkával? Rá kívánok mutatni arra a tényre, hogy az igazi történelem fajunk szellemi, erkölcsi és politikai életrevalóságát is fel tudja tüntetni; amiben kiváló, azt értéke szerint becsülni s amiben elmaradott, azt helyes bírálattal beismerni kész. Látni fogjuk, hogy a magyar történelem első ezer éve az ádáz testvérháborúk, idegen beavatkozások, mongol, tatár, német és török hordák iszonyúságai között is az önfeláldozásnak, vitézségnek, életszentségnek és tudományosságnak ezerféle tényeit bírta, följegyezni és hogy még számosabbakról is tudnánk, még boldogabban is doboghatna szívünk, ha a királyaink és főurainktól épített templomokat és palotákat, ha milliókat érő kincseiket, királyaink szentelt hantjait, a Korvin-könyvtár bámult drágaságait és a a dicső hajdankornak ezerféle emlékeit legalább töredékeiben láthatnék. Más boldogabb nemzetek, melyektől a pusztító veszedelmeket őseink acélkarjai hárították el, ősi intézményekkel, évszázados fényes templomokkal, világot kápráztató kincseikkel dicsekedhetnek. Ránk csak a nagy ősökről emlékező, fogyatékos szavú krónikák maradtak. De ezek drága kincseknél becsesebbek, mert —. külföldi. úgy mint honi följegyzések — ritka megegyezéssel tanúsítják, mily nagy volt hajdan a magyar s mennyire félte vagy tisztelte a négy világtáj minden nemzete őseinket. Ezekből értjük meg fajunk erősségét és értelmességét, mely az Árpádok, Anjouk és a Hunyadiak merész politikájának irányt és tekintélyt adott; látjuk elődeink bölcseségét a törvények és intézmények létesítésében; bámuljuk szívósságukat és önállóságukat az idegen fajokkal szemben és a nemzeti csapások megrendítő napjaiban; csodáljuk kitartásukat, amint az alkotás terére lépnek akár a polgárosítás, akár a művelődés előmozdításának ezerágú munkájában.