Ünnepek és hétköznapok

„Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.” Jókai Mór jellemezte így a magyar kora újkort a Török világ Magyarországon című regényének bevezetésében, és szavai sok szempontból a mai napig is érvényesek. A török hódoltság kora, a három részre szakadt ország időszaka - és még sokféleképpen nevezhetnénk történelmünknek a mohácsi csatával (1526) kezdődő periódusát. Ennek a sokat vitatott, számtalan szempontból vizsgált, hol elfelejtett, majd a hétköznapi közbeszédben is minden bajok kezdetének tartott korszaknak - amit mai történetírásunk leegyszerűsítve kora újkornak nevez - az értékelését a 19. század történetírói már megkezdték. Az általuk kialakított kép olyannyira szuggesztív, hogy hatása alól a jelen történészei sem vonhatják ki magukat. Azóta is az ő álláspontjuk szerint tekintjük a magyar kora újkort a „magyar romlás” évszázadainak és egyben a legvitézebb kornak. Mintha Jókai szavai köszönnének vissza: megtépázott dicsőség, de példamutató hősiesség jellemzi ezt az időszakot. Az irodalom és a történetírás együttesen alakította ki ennek a korszaknak a képét. A nemzeti tragédia mellé a 20. századi történetírásunk az Európától történő leszakadást, az európai fejlődéstől való lemaradást és végkövetkeztetésként a megkésett polgárosodást is ennek a kétszáz évnek a rovására írta. Akár a történetírás, akár az irodalom példáit keressük, a korszak hősei politikusok, várvédő katonák, az ország sorsáért aggódó arisztokraták, nádorok, országbírók és főkapitányok. A Zrínyi család két, Jókai szavaival élve „félistent” is adott: a szigetvári Zrínyi Mikló, valamint a költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós (1620-1664) személyében. Generációk hosszú sora tanulja az iskolában az 1552-es várháborúk fontosabb eseményeit, Temesvár, Drégely és Eger ostroma minden magyar diák számára tananyag; a tizenöt éves háború eseményei, vagy az erdélyi fejedelmek harcai, a Wesselényi-féle „összeesküvés”, Buda felszabadítása szintén az iskolából hozott kötelező ismeret mindenki számára. A történelem kutatói már a 19. században kísérletet tettek arra, hogy a korszak hőseinek életét bemutassák. A nemzeti historizmus jegyében egyszerre fontosak lettek az egyes történelmi korszakok épített emlékei, használati tárgyai, a ruhák és az öltözködést kiegészítő ékszerek. Ennek az újkori „tárgykultusznak” az intézményesítésére született meg a múzeum, a művészet és a történelem tárgyi lenyomatainak gyűjtő- és tárháza. A történetírásban mindez a leltárak, összeírások, inventáriumok elkészítésében és kiadásában jelentkezett. Egy korszakot azonban nemcsak a tárgyak, hanem az emberek gondolkodása, életmódja is jellemez. A „történelmi személyiség” minden korszakban, így a 19. században is része volt a tudományos diskurzusnak. A közéletben ez leginkább efféle kérdésekben fogalmazódott meg: lehet-e irányítani sorsunkat? Vannak-e megfelelő vezetők, politikusok? Felismerjük-e a sorsdöntő pillanatokat? Sajátos történelmiszemélyiség-kultusz bontakozott ki ebből, amit a korábban említett hőstípusokkal töltött ki a magyar historizmus és pozitivizmus történetírása.