A káderképzés pedagógiája

Az a két alapvető összefüggés, mely e könyv létrejöttét indokolja, ma már magától értetődőnek tűnik, de egy-két évtizeddel ezelőtt még egyáltalán nem volt az. Annak, hogy a propaganda elérje a lehető legjobb hatásfokot, nemcsak tartalmi, hanem módszerbeli — „pedagógiai” — feltételei is vannak. Ez az első alapvető összefüggés. Nem mondhatjuk persze, hogy a marxizmus—leninizmus propagandistái valaha is teljesen megfeledkeztek volna erről. De akkor, amikor a felszabadult országban a szabaddá vált marxista gondolat robbanásszerű erővel és úgyszólván „önerejéből” terjedt szét, és akkor is, amikor a marxista meggyőződés alig megkülönböztethetően keveredett a jelmondatokká hígult elmélet — őszinte vagy színlelt — hangoztatásával, s talán még akkor is, amikor újból mindennél fontosabbá vált a marxizmus leglényegesebb megállapításainak s a belőlük következő cselekvési programnak a hiteles megfogalmazása és elkötelező erejű kimondása — kevés szó esett a propaganda „metodikai oldaláról”. Igazi — vagy inkább új — fontossága jószerivel csak a hatvanas-hetvenes években világosodott meg, fejlődésünknek abban a viszonylag kiegyensúlyozott szakaszában, mely — noha ugyancsak megvoltak a maga sajátos problémái — kedvezett a tudat pozitív alakulásának, s mely egyszersmind újfajta követelményeket támasztott a propagandával szemben. Talán paradoxonként hat, de nem nehéz okát találni annak, hogy egy forradalmi ideológia terjesztése konszolidált viszonyok között bizonyos tekintetben megnehezül, legalábbis bonyolultabbá válik. Amikor már nem az alapeszmék elfogadtatása, az alapvető belső döntések befolyásolása a cél, hanem a „prózaivá” szelídült mindennapos gyakorlatnak az elméleti orientálása, a marxista—leninista világnézet elmélyítése, a problémamegoldó és az alkotóképesség kibontakoztatása — akkor már semmiképp sem elegendő egyedül az eszmékre bízni a. teljes hatásfolyamatot. Megnő a közvetítés és az elsajátítás minőségének a szerepe, a közvetítő személyek nevelő, tudatformáló szakértelmének a szerepe, a befogadók aktivitásának a szerepe, egyszóval a pedagógiai tudatosságé és tudásé. Ez a — fölöttébb vázlatos — gondolatmenet visszavezetett első számú kiinduló tételünkhöz, ahhoz, hogy szükség van a propagandisták pedagógiai felkészítésére, felkészülésére is. E gondolat a hetvenes évek elején már jelentős szervezeti intézkedésekben öltött testet: országszerte megkezdődött és tartalmilag gazdagodva, gyors ütemben kiterjedt a vezető propagandisták szervezett pedagógiai képzése, továbbképzése. Erős lökést adott a fejlődésnek a Központi Bizottság 1976 októberében hozott határozata „a pártpropaganda soron levő feladatairól”, mely azt is kimondta, hogy a propagandisták „szüntelenül fejlesszék tudásukat, előadói készségüket, pedagógiai ismereteiket”. Az azóta eltelt rövid idő alatt igen sok minden történt e téren. A fejlemények egy részéről kötetünk igyekszik számot adni, különösen Szatmári Miklós, Földi Pál, Nuber István közleményei figyelemre méltóak ebből a szempontból. Mégsem mondhatjuk el, hogy ma már minden pártoktató kellőképp belátja a pedagógiai tudatosság és hozzáértés nélkülözhetetlenségét. Gyakran hallani például azt az ellenvetést, hogy a pedagógiai tevékenység elmélete még meglehetősen fejletlen, nem tudja megfelelően segíteni a propagandamunka gyakorlatát.