Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban (2/2)

A kérdés, hogy a keresztények mikor és miért kezdtek képeket alkalmazni a szakrális szférában a VIII-IX. századi bizánci és frank képvita óta foglalkoztatja a művelt közvéleményt. A kérdést, amely azóta többször (így a reformáció idején, majd a XIX. századtól a történeti kutatások felvirágzásával) újra felvetődött és vitát váltott ki, a kezdetektől hatalmas filológiai apparátussal, források kutatásával igyekeztek megoldani. Régi szövegeket és ritka kéziratokat kerestek elő, idézetek, és hitelességük igyekezték bizonyítani vagy cáfolni. Az álláspontokon természetesen mindig otthagyta bélyegét a kutató személyes meggyőződése, lett légyen szó képtisztelőről vagy képrombolóról, ortodox, katolikus, keleti keresztény vagy protestáns tudósról, modern vagy posztmodern művészet- illetve vallástörténészről. A hatalmas intellektuális erőfeszítés ellenére a mai napig nem sikerült konszenzust kialakítani számos kérdésben, és gyakran elfogult, vagy hibás nézetek ismétlődnek a kézikönyvekben vagy a szakirodalomban. | Ezért a legfontosabb feladat, hogy a kutatók és az érdeklődők számára hozzáférhetővé tegyük lehetőség szerint az összes ismert forrást. Két fontos hasonló jellegű gyűjtemény vállalkozott erre a feladatra. Az egyik Cyril Mango angol nyelvű forrásgyűjteménye a bizánci művészettörténethez, a másik H. Georg Thümmel forráskiadásai német fordítással kísérve, melynek számozását az ott is közölt szövegek esetében a margón § jellel minden esetben jeleztem. E két munkát magam is felhasználtam, azonban mindkét gyűjtemény szinte kizárólag a görög forrásokra korlátozódik, csak esetenként vesz figyelembe egy-egy keleti (szír, örmény) szöveget, míg a latin anyagot teljesen mellőzi — és egyébként is kiegészítésre szorul. Ez az egyoldalúság Mango esetében csak egyetemes szempontból az, hiszen az ő célja a bizánci művészettörténet segédanyagát hozzáférhetővé tenni.