Egyetemes jogtörténet II.

A hazai jogtudomány nemes hagyományainak egyike az az „egyetemes európai jogtörténet”, amely egykoron az ismert Leo Thun-Hohenstein-féle egyetemi reformok megjelenése (1855) nyomán bontakozott ki minálunk, és le nem becsülhető értékek hordozójává lett a magyar jogi közgondolkodás fejlődésében. Valójában akkor született ez a tudományág, amidőn a modern társadalom állam- és jogrendjének megalapozása végre napirendre került Magyarországon, és általa a korabeli fiatal jogásznemzedék európai látókörre tehetett szert. Jól tudjuk persze, hogy eleink a magyar reformkorban, még korábban a „fény századában” már ösztönösen keresték a társadalmi haladás útjait feltáró komparatív jellegű jogi historizmus adta lehetőségeket, és ezzel hazánk valóban páratlanul gazdag hagyományt teremtett a módszeres általános jogtörténetnek. Nem könnyű dolog ilyen gazdag tudománytörténeti előzmény után az adott tudományág kézikönyv jellegű szintéziseinek a megteremtése. Újabb kori kultúrhistóriánk nem egy esetben tett kísérletet a hasonló tárgyú kézikönyv megalkotására, és viszonylag hamar megszületett az a felismerés is, hogy ez a feladat nem egy ember testére szabott. A nemzetközi tudományos eredmények folyamatos számbavétele, illetve számos kultúrkörben fogant jogcsoportrégió ismerete valóban jól szervezett team közremunkálását feltételezi ma már az ilyenfajta vállalkozásokban. Ezt tette tehát a hazai joghistorikusok egy népes gárdája is, amikor az általános jogtörténet tankönyveit a mai kor igényei szerint megfogalmazni törekedett. Előrevetítve kell mondani, hogy nem csak a címben történt visszatérés fent említett tudományos értékeinkhez (hagyományainkhoz), hanem a nézőpontokban is. A létező tankönyvünk kiegészítőjének szánt mű komparatív szemlélete, a korszerű alapkutatási eredmények összegezése és egyáltalán a fiatal jogásznemzedék tárgyi ismereteit alapozó témagazdagsága szembetűnő. Talán az is mondható, hogy ebben az újabb munkaigényes vállalkozásban benne van a jelenkor nagy kihívása a megújulást illetően, amely alól nem kivétel természetszerűen a joghistória sem. Az utóbbi évek folyamán jelentős alapkutatási programok (OTKA, TEMPUS, MM alapkut. stb.) vitték előbbre az idevágó ismereteinket, és ezt a szerzők esetenként igen eredményesen hasznosították az új, átdolgozott tananyag alapozásában is. Nemcsak az ismert összehasonlító kutatásokra gondolunk, hanem azokra az újfent jelentkező, regionális jogfejlődést feltáró vizsgálódásokra, amelyek talán egyidejűleg publikussá tehető eredményeket hoztak koronként a világ legjelentősebb jogrendszereiről.