A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában (2/1)

A hazai közoktatás újabb történetének nincsen egyetlen korszaka sem, mely jobban megragadná figyelmünket, mint Mária Terézia uralkodásának ideje. Ekkor megy végbe a nevelés feladatairól táplált felfogások nagy átalakulása; ekkor fogamzik meg csirája a modern iskolának; ekkor emelkedik a tanügy vezetése országos és egyetemes elvek szinvonalára. Nem csoda, ha e tárgy oly nagy erővel vonzotta a mindnyájunk fájdalmára korán elhunyt tudós Molnár Aladárt, aki a hazai közoktatásnak az egész XVIII. századra kiterjedő történetét akarta megírni, de (mint ismeretes) csupán III. Károly uralkodásának végéig juthatott el. Mikor az 1740-ik év határát át akarta lépni, a halál kiragadta kezéből a tollat. Már közel egy évtized előtt esett tekintetem hazai történetírásunknak é területére, melyet mindeddig csak egyes iskolák monographiái foglaltak el, anélkül, hogy valaki megkísértette volna az ország egész közoktatásának ezen korbeli történetét a források alapján megírni. Ereztem a feladat nehézségeit, mert tudtam, hogy annak, ki e terület megművelésére vállalkozik, rengeteg levéltári anyagot kell átkutatnia. De lelkesített a remény, hogy hazai művelődésünk történetériek némi szolgálatot tehetnék, ha csekély erőmet e czélnak szentelem. Hozzáfogtam tehát a nagy levéltáraknak, jelesül, a kincseket rejtegető és tárgyam szempontjából kevéssé kiaknázott Országos Levéltárnak, úgyszintén a bécsi levéltáraknak átkutatásához, ezen évekig tartó fárasztó munkához, melynek folyamán nem kevesebb, mint 15,000 latin, német és franczia nyelvű okiratot kellett átolvasnom vagy kivonatolnom. Ama sokszoros előzékenységnek daczára, melyben minden oldalról részesültem, csak lassan haladhattam előre a kijelölt irányban, mert hogy rátalálhassak arra, amire szükségem volt, néha ezernyi akták tárgy kivonatait kellett átvizsgálnom s tömérdek iratcsomót megtekintenem. Az az anyag, melyen művem felépül, csak ritkább esetekben található együtt: Mária Terézia tanügyi aktái nem is fordulnak elő iskolák, gymnasiumok, akadémiák stb. czímei alatt, hanem rendszerint másnemű egyházi, felekezeti, alapítványi és vagyoni ügyeket tárgyaló iratokkal összekeverve rejtőznek oly helyeken, hol alig keresnők. Ezen levéltári kezelésből következik, hogy majdnem minden jelentékenyebb osztályt és gyűjteményt darabról darabra át kellett tekintenem, mert csak így lehettem biztos a felől, hogy mindenről van tudomásom, ami tárgyam körébe tartozik. Félreértés elkerülése végett jeleznem kell itt, hogy bold. Molnár Aladárnak hagyatékát nem láttam és fel nem használhattam. Ami e könyvben foglaltatik, kizárólag saját kutatásaim eredménye, s egyedül engem terhel érte a felelősség. Még ha hozzá férhettem volna is azon jegyzetekhez, melyeket Molnár Aladár állítólag hátrahagyott, nyilván alig értékesíthettem volna azokat: ily természetű feladat megköveteli, hogy az író elölről kezdje meg a munkát, saját maga olvasson el, gyűjtsön össze és kutasson át mindent. Törekvésem volt egyes-egyedül az eredeti forrásokból meríteni, értve rajtok az egykorú levéltári anyagot s az egykorú nyomtatványokat. Habár jól ismerem azon részben igen értékes iskola-történeteket, melyek az ezredéves ünnep alkalmával megjelentek, mégis csak a legritkább esetekben hivatkozhattam reájok, mert semmit sem akartam állítani, amit magával az eredeti történeti okirattal be nem bizonyíthatok.