Itália (3/1.)

Én vagyok a legudvariasabb ember a világon. Büszkélkedem azzal, hogy sohasem voltam goromba e földön, ahol annyi elviselhetetlen fickó akad, aki odaül az ember mellé és elbeszéli szenvedéseit vagy éppen verseit szavalja el; igaz keresztényi türelemmel, nyugodtan hallgattam meg mindig ezeket a siralmas dolgokat s egy arcizmom sem árulta el, mennyire unatkozik a lelkem. Mint a vezeklő brahmin, aki átengedi testét a férgeknek, hogy ezek az istenteremtései is jóllakjanak, - úgy álltam néha naphosszat a legszörnyűbb emberi locsogást; nyugodtan hallgattam és benső sóhajaimat csak Ő hallotta, ki megjutalmazza az erényt. De az életbölcsesség is azt parancsolja, hogy udvariasak legyünk és ne hallgassunk bosszúsan, vagy éppen valami bosszús szóval ne válaszoljunk, ha egy spongyatestű kereskedelmi tanácsos vagy kiaszott sajtkereskedő odaül mellénk és általános-európai beszélgetésbe fog e szavakkal: "Ma szép idő van." Nem tudhatja az ember, hogyan kerül megint össze egy ilyen filiszterrel s az akkor keservesen megemlegettetheti velünk, hogy udvariasan azt nem feleltük: "Az idő valóban igen szép." Sőt ugy is eshetik, nyájas olvasó, hogy Kasselben a table d'hotenál a föntemlített filiszter mellé ültetnek, még pedig a baloldalára s éppen ő az az egyén, akinek elébe tették a barna potykákkal megrakott tálakat és aki ezeknek vidám szétosztója; - ha pedig ő régóta feni rád a fogát, mindig jobbra adja tovább a tányérokat, ugy, hogy neked egy árva farkinca sem marad. Mert óh, te éppen tizenharmadik vagy az asztalnál, ami mindig súlyos eset, ha az ember balra ül a trancsírozótól s a tányérokat jobbfelé adják tovább. És potykát nem kapni nagy baj; a nemzeti kokárda elvesztése után talán a legnagyobb. A filiszter, aki ezt a bajt okozta neked, ráadásul még ki is gúnyol és megkínál a barna lében megmaradt babérlevelekkel, - ó, mit ér a világ minden babérja, ha potyka nincs mellette! - s a filiszter aztán hunyorgat a szemével, halkan vihog és azt suttogja: Ma szép idő van...