Emberek, ne sírjatok!... (4/2.)

A házból ecetes szag csapott ki. Uborkát raktak el s a savanyú szag bambán keringett a levegőben. A ház előtt bágyadt bokrok éktelenkedtek, szomorú daganatai az esőre váró földnek. A verandán kopottas hintaszék várt a gazdájára. Délután háromnegyed öt órára járt az idő, a nap szárazon sütött, az utca üres volt. Legyek okvetetlenkedtek a veranda peremén; egy fekete, tisztán tartott macska olykor utánuk kapott, de a macska megunta a játékot, lesuhant a lépcsőn és hirtelen nyoma veszett. A csend balgán és komoran nyújtózkodott az Amerikai Város szélén, közel a mezőhöz, messze a felhőkarcolóktól. A hanyatló nap rátűzte a csendre hideg sugarait. A természet merev cicomával díszítette fel a színtelen békét. A közeli országúton makacsul meredtek a magasba a telegráfpóznák, bárgyú felkiáltójelei a lapos csendnek. Az őszi alkonyban a verebek is elkerülték ezt a tájat. Még automobiltülkölés sem hallatszott, a szürke csendnek tehénbőgést pótló lármája. A ház előtt beteg pontossággal lenyesett bokorsövény, a két sarokban feldöntött urna rézsútos pózban, mintha nem akarna egészen ledülni, de állni sem tud. A bokrok közül, mint egy groteszk dísz, magasabb bokor emelkedett ki, amelyről hervadt Saron-rózsák lógatták le a fejüket. Illat nélküliek voltak s az ősz hamuszinnel keverte lila múltra emlékeztető szétmálló arcukat. A bokrokat széttágító bejárónál bánatos barackfa állt; zöld levelei összezsugorodtak. A fából épült földszintes ház fala-világos sárga színű. Halvány erőtlenség sikolt le a falról. Olyasfajta tehetetlenség, amelynek nincsenek hagyományai. A házból légyvédővel megerősített két tágas ablak mered az utcára. Hályogos szempár. A fal tövéből csenevész virágok dugták ki együgyű fejüket s a nap lomha sugarai sem tudták megakadályozni haldoklásukat. A ház mögötti kicsiny veteményes kertben kimerült kukoricaszárak, vegetáló petrezselymek és betegzöld levelű káposztafejek között cingár derekú napraforgók s lapos sárga arcukkal úgy bámultak ki ebből a környezetből, mintha a színes szépség eltorzított hatását akarnák kelteni. A napraforgóktól jobbra egy dagadt fejű, vékony testű platánfa próbált élni, balra pedig egy csipkés levelű, köszvényesnek látszó jávorfa ragaszkodott az élethez. Az utcán, amelynek Brown Street a neve, két tucat hasonló atmoszférát árasztó földszintes és emeletes ház nyújtott otthonit embereknek, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint a házak. A gramofon életük muzsikája és a pianola, az önműködő zongora, amelyből épp úgy kirecseg Chopin örök fájdalma, mint a lázas ostobaság szeszélyes zenéje, a jazz. A házakat keskeny udvar választja el egymástól,' de a pletyka — béna lelkek rozoga hídja, — rendesen megszűkíti ezt az űrt is. Egyforma házak, egyforma lelkek. A tragikus árnyék: az egyhangúság, amely nem fáj ezeknek az embereknek, mert nem érzik.