A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában (2/2)

Tervemhez képest átadom az olvasó közönségnek á Mária Terézia-korabeli magyarországi közoktatás történetéről szóló művem második kötetét. Ugyanolyan módszerrel készült, mint az első. Az egész időszak közművelődési törekvéseire kiterjedő anyagot országos vonatkozásaiban lehető teljességgel összegyűjtöttem, s ennek alapján igyekeztem jellemző képét adni ama szellemi mozgalmaknak, melyeknek hatása alatt a magyar közoktatás rendszerének szerves alapjai lerakódtak. E kötetben is mellőztem tehát számos apróbb, nem épen érdektelen adatot és részletet, s feldolgozásom keretébe csakis a valóban lényeges vonásokat vettem fel/ Talán sikerült e módszerrel elérnem azt, hogy tudós kutatásokon épült művem némi hatást gyakorolhat szélesebb körökre is. Mert nemcsak a tudományt kívántam tehetségem szerint szolgálni, hanem arra is törekedtem, hogy a könyvemben foglalt, történeti és paedagogiai elvek iránt felkeltsem a művelt közönség érdeklődését. Ma már hovatovább gyarapszik' azok száma, kik a tényleges iskolai gyakorlatnak nem mindig biztos álláspontjáról visszakívánkoznak néha-néha az intézmények fejlődésériek pillanatnyi benyomásoktól meg nem zavart, megtisztult légkörébe. A történeti felvilágosítás becsét mind mélyebben érzik át azok, kik a tanügygyei akár politikai, akár paedagogiai vonatkozásaiban hivatásszerűen foglalkoznak. S lehet-e vájjon hálásabb vállalkozás, mint a mai kor művelt társadalmának lelke elé idézni annak az iskolának a képét, melyben apáink nevelődtek? S lehet-e gyümölcsözőbb, mint a kultúrpolitikust történeti bizonyítékokkal meggyőzni arról az igazságról, hogy a nemzet nevelésügye csak szerves fejlődés útján haladhat előre, mindenkor összefüggésben azokkal az áramlatokkal, melyek a múltból fakadtak ? Elvi álláspontom semmiben sem változott az első kötet megjelenése óta. Ma is azt vallom, hogy a történeti valóság megállapításában érzelmi mozzanatoknak nem lehet helyök. A tudományos vizsgálódás függetlenségét igyekeztem mégóvni a második kötetben is. Nyugodt vagyok abban a részben, hogy mindvégig őszintén kerestem az igazságot, s hogy a mit leirtam, forrásaim lelkiismeretes felhasználásán és hosszas elmélkedésen alapuló legjobb meggyőződésem. Az a látszólag jogos kifogás merült fel könyvem ellen, hogy nem vontam be. tárgyalásomba Erdély egykorú művelődéstörténetét is. Szándékosan tettem, mert az erdélyi oktatásügy nagyobbára a maga útjait járta. Az ottani nemzetiségi és felekezeti viszonyok a múltban oly különlegesen alakultak, hogy Erdély oktatásügyének története benső kapcsolatba mindenütt nem is hozható a magyarországi tanügy fejlődésével. Maga a Ratio Educationis sem szólt Erdélynek, mely csak 1781-ben, tehát már József császár korában kapott a Norma Regiában hasonló irányú, de sokkal rövidebb és épen csak a legfőbb elvekre szorítkozó nevelésügyi szabálykönyvet. Ily tárgyi szempontokból nem tartottam czélszerűnek a közigazgatási tekintetben is elkülönített két ország művelődési intézményeit egy könyvbe foglalni. Ha erőm engedi, e hiányt annak idején egy külön kötet megírásával kívánnám pótolni. Egyik birálóm hibáztatta, hogy az első kötetben nem voltam elég tekintettel a külföldi tanügynek egykorú fejlődésére. Amennyiben ezen észrevétel a Jézus-Társaságra vonatkozik, jogosultságát nem ismerhetem el, mert a szóban levő tanulmányi rendszer lényegében mindenütt azonos volt.