Tanulmányok Bodnár Imre egyetemi adjunktus tiszteletére

Dr. Bodnár Imre (1947-1997) | Ha egy emlékkötetet a kezünkbe veszünk és lapozgatunk óhatatlanul eszünkbe jutnak, visszaidéződnek emlékeink az Ünnepekről, amelyek előtt tisztelegnek az utódok. A kortársak saját emlékeikre támaszkodhatnak. Emlékképé formálhatók a múltba vesző foszlányok, felelevenednek a közös múlt még el nem feledett eseményei, élményei. Az emlékek a memóriába történő bevésése és reprodukciója során, - ahogy tanítjuk a bűnügyi stúdiumokban - torzulhatnak, szelektálódhatnak, ritkulnak. Sajnos, az idő előre haladtával az Ünnepekről őrzött képek, emlékek halványulnak. Ha egy emlékkötetben, az életrajzban szükségszerűen szereplő számokra tekintünk, - amelyek rendkívül ridegek, különösen az olvasó életkora miatt felrémlik, - sokszor tényleg rémképként - a könyörtelen elmúlás. Az elmúlás, amely egy életpályát lezárja, helyesebben kettétöri, annak idejétől függetlenül. Egy olyan életét tör meg, amely másnak, másoknak már csak a személyes jelenlét okán is kimondhatatlanul fontos, továbbá olyan pályáét, amely minden bizonnyal további személyes, szakmai örömök, sikerek lehetőségét tartotta magában. Noha életünk sosem lehet teljes, legfeljebb teljesebb, de a korai és egyben értelmetlen halál, e lehetőségektől idő előtt megfosztja az elhunytat. Ha egy emlékkötetbe előszót kívánunk írni, kollégaként, de mégis csak kívülállóként, a hivatalos életrajzi adatok, a pálya építőkövei mellett sokszor olyan általános jelzők íródnak le, amelyek csupán az ünnepelt kortársainál telik meg tartalommal, míg mások ismeretek, közvetlen emlékek hiányában, udvarias, netán kötelező fordulatnak, közhelynek is tekinthetik. Magam nem tehetek mást, mint igyekszem a leírtakat bővebben jellemezni. A felidézett emlékképek minden esetben csupán apró morzsák, melyek az Olvasó saját emlékeivel, annak foszlányaival kiegészülve gazdagíthatják, és ezzel válhat teljessé, teljesebbé az Ünnepelt szakmai-, tudományos tevékenységét, emberi vonásai... Az Ünnepelt, Dr. Bodnár Imre 1947. szeptember 20-án született Pécsett. 1972-ben szerzett jogi diplomát a Janus Pannonius Tudomány Egyetem Állam és Jogtudományi Karán, majd részben a Polgári Jogi tanszéken, részben a Büntetőjogi Tanszéken ösztöndíjas gyakornokként dolgozott, 1973. július 1-től a Büntetőjogi tanszékre nevezték ki. Már pályája kezdetén a XI. OTDK megszervezésében, lebonyolításában jelentős szerepet vállalt. 1974-ben szakvizsgázott. Büntetőjogot és kriminológiát oktatott a pécsi egyetem jogi karán tanársegédként, majd adjunktusként. Kezdetben szakmai tevékenysége az egyetemi rendszerben szokásos ténykedéseket ölelte fel, szemináriumok- és előadások tartása, a tanszéki diákkör szervezése, ezen az érdeklődő hallgatók mintegy mentorálása. Csupán érintőleges jelzem, hogy mindkét sikeres OTDK-s dolgozatomhoz személyes szakmai és akkoriban fontos technikai segítséget nyújtott, amelyekért elmúlhatatlan hála és köszönet illeti. Később oktatói pályafutása alatt két ízben - kutatási céllal - hosszabb időt töltött a Németországban, ahol a fiatalkorú visszaeső bűnözéssel foglalkozott. Az akkor még új típusú Ph. D fokozat megszerzéséhez szükséges disszertáció munkahelyi vitáját követően hunyt el. Dolgozatában olyan ma is aktuálisáé lege ferenda javaslatok fogalmazódtak meg - remélhetőleg a hivatkoznak majd erre -, mint például a fiatalkorúakat társadalmi beilleszkedésük megkönnyítése céljából ne tekintsük büntetett előéletűnek 18. életévük betöltéséig vagy azon ítélet alapján kiszabott büntetés kitöltése vagy végrehajthatósága megszűntéig, amelyet még, mint fiatalkorú elkövetőre szabtak ki. Vagy ugyanilyen elgondolkodtató javaslata volt egy korábbi tanulmányában, hogy a gyermekülés önálló tényállásban szerepeljen...