Általános pszichológia 3.

Tankönyvünk harmadik kötete szándékunk szerint szerves folytatása az első két kötetnek, mind tartalmában, mind szemléletmódjában, mind pedig stiláris és formai megoldásaiban. Látni fogja az olvasó, hogy megtartottuk a korábban alkalmazott szerkezeti tagolást, a tanulást itt is összefoglalásokkal, ellenőrző kérdésekkel és a kulcskifejezések kiemelésével igyekeztünk segíteni. A témák tárgyalásakor az esszenciális ismereteket bemutató főszövegtől elkülönülve, szövegdobozokban szerepeltetjük mindazokat a fontos kiegészítő információkat, amelyek reményeink szerint érthetőbbé és érdekesebbé teszik a tanulást. Őszintén reméljük, ezek a megoldások betöltik azt a szerepet, amelyet szántunk nekik. A hasonlóságok mellett törekedtünk arra, hogy ennek a kötetnek sajátos arculata legyen. Ezt a kötetet uralják talán a leginkább azok a témák, amelyeket a pszichológiában sajátosan emberinek szoktak tartani. A nyelv, a kommunikáció, a tudatosság, a gondolkodás, az összetett érzelmek olyan jelenségek, amelyek kapcsán általában úgy véljük: noha ezek valamilyen elemibb formában a nem humán fajoknál is jelen vannak, valódi kiteljesedésükről és egyedülállóan összetett megnyilvánulásaikról az ember esetében beszélhetünk. Más szavakkal: olyan képességekről, készségekről, folyamatokról esik szó, amelyek szorosan emberi lényegünkhöz tartoznak. A pszichológia mindig az emberi természetről szól. Kötetünk sajátossága talán az, hogy az emberi természet megismeréséhez az empirikus bizonyítékok bemutatásán, a törvényszerűségek leírásán és a legfontosabb elméleti modellek ismertetésén keresztül igyekszik közelebb kerülni. Ez azt is jelenti, hogy számos ponton érintünk olyan kérdéseket, amelyeknek a nyugati gondolkodásban igen komoly előtörténete, elsősorban filozófiai előtörténete van. Ezért többször utalunk a bölcseletből eredő fogalmakra, hagyományokra és tételekre, ahogyan azt tankönyvünk korábbi köteteiben is tettük. Mindez a tárgyalt kérdések természetéből fakad. A lélektan ugyanis az emberi lét alapkérdéseit tárgyalva elkerülhetetlenül összekapcsolódik a filozófiával. Ezalól a megismerés pszichológiája sem kivétel - sőt ebben éppenséggel követi a lélektan klasszikus hagyományait. Szeretnénk azonban előre figyelmeztetni az olvasót: nem fog végső választ kapni a „nagy alapkérdésekre” (olyanokra, mint: mi a tudatosságunk, s mi a szerepe, vagy hogy szükség van-e érzelmekre a világ megismeréséhez, stb.). Sőt, ha olyan érzése támadna, hogy egy ilyen alapkérdésre végső és biztos választ kapott, akkor vagy a szöveggel, vagy annak értelmezésével gond van. Legalább három okból nem hihetjük, hogy a tudományos lélektan már megválaszolta az emberi természetre vonatkozó alapkérdéseket. Először, okunk van azt gondolni, hogy nincs egyetlen végső válasz ezekre a kérdésekre (sem); a válaszok attól is függnek, hogy milyen módon, milyen kontextusban, milyen feltevésekre támaszkodva tesszük fel a kérdéseket. Ez persze nem a pszichológia sajátja csak, általában is igaz a tudományra. Másodszor, az elmével és a megismeréssel kapcsolatos tudományok gyors fejlődése ismereteink ismételt átrendezését igényli.