A nő a XVIII. században (2/2.)

A polgár-osztályban a leány az édesanya keze között és szeme előtt növekszik. Az anya ápolja, neveli s a szó szoros értelmében a tenyerén viszi a gyermekkorból az ifjúkorba. Chardin, a polgári élet meghitt festője, mindig a munkában egészen elmerült anya oldalán mutatja a kisleányt, amint az amúgyis komoly és egyszerű gyermek a nemes, házias tulajdonságok védőszárnya alatt fesledezik. Bizony nem holmi cicomás bábú az, amint így, esetlen, négyszögletű fejdíszével, rövidujjú mellénykéjében, szerény szoknyácskájában, átvetős kötőjében, előttünk áll; ez a gyermek megelégszik dobbal, karikával, tollas labdával, kuglival, vagyis a nagy néprétegek játékszerével. Anyja pótolja a nevelőnőt és maga neveli gyermekét ebben a barátságos, rendszeres otthonban, ahol minden mintha a polgári boldogság biztosságát, józanságát és tervszerűségét hirdetné; minden; a nehéz bútor, a fölkefélt padló, a kígyózó lábú, súlyos székek, a diófaszekrény, amelyen a ribiszkelikörös üveg áll és amelyben az elmúlt évek családi krónikája szendereg. A gyermek „Benedicite“-re kulcsolja kezecskéjét, csak azután kap az asztalon gőzölgő levesből. Az anya megállítja az orsót, az asztalra teszi a gombolyagot, megfésüli leányát a pipereasztal előtt, szalagot köt a homlokára, hogy szép legyen vasárnap. Ismételted vele a katekizmust és a többi iskolai föladatot; és ha hébe-hóba mégis más dolga akad, akkor az idősebb leány váltja föl, aki aztán néhány percig az anya szerepét játssza a hugocska mellett. A dolgozó osztályokban nem idegeníti el a gyermeket az anyától a szórakozás és a nagyvilági élet sok követelménye; mind a fiú, mind a leány hathatós segítség a családban, a házat életben tartó erőnek egy része. Az anyaság nem álszemérmes: önzetlenül szereti gyermekeit és közvetlen közelről akarja szeretni őket. Egyébként a polgárasszonynak távolról sem került annyiba a gyermeke, mint más nőnek; nem volt kénytelen minden szórakozásról, a maga életéről lemondani, csak hogy azoknak az annyi bajt okozó kis lényeknek mindenük meglegyen. Megszokta a háziasságot, tehát nem áldozat számára a szülés, az anyai hivatás pedig nemcsak hogy nem teher, hanem inkább valami szép kötelesség, amely minden egyébért kárpótolja. A polgárleány szoros kapcsolatban él az anyjával. Szerényen és hallgatagon serdül föl abban a foltozott kendővel védett amúgyis nagyon kevéssé kacér ruhában; mindig vele van, mintegy hivatásának jelvényeként, a női munka szerszáma, az olló meg a varródoboz. Erőben, egészségben nő föl és későbbi boldogságát is anyja mellett élvezi, akihez a tegezés bizalmassága még közelebb viszi.