Strukturalizmus

Lehet-e olyasmiről írni, ami nincs? Márpedig a manapság annyit emlegetett strukturalizmus, úgy látszik, nem létezik. Azok ugyanis, akiket mások strukturalistának neveztek vagy bélyegeztek, az esetek túlnyomó többségében tiltakoztak e díszítő jelző ellen, mondván: nem tudják ugyan, mi fán terem a strukturalizmus, de ők minden kétséget kizáróan más fán termettek. Másoknak viszont sikerült meghatározniok, hogy mi a struktúra és mi a strukturalizmus, csakhogy: ahányan, majdnem annyiféleképpen határozták meg, s közös definícióban mind a mai napig nem sikerült megállapodni ok. A legjobban érdekelteknek e szemérmes vagy óvatos tartózkodása és a pontos definíciókkal kísérletezőknek e kezdeti bizonytalankodása ellenére is kétségtelen azonban, hogy az utóbbi néhány évtizedben világszerte kibontakozóban vannak olyan kutatómódszerek, kísérletek, törekvések, amelyek elütnek a korábbi tudományos gyakorlattól, egymással viszont szorosabb-lazább rokonságban állnak. Indokolt tehát valamilyen közös elnevezés, jobb híján a „strukturalizmus” terminusa alatt összefogni őket, függetlenül attól, hogy ők magukat strukturalistáknak tartják-e vagy sem, hogy a tudománytörténet kellő pontossággal meghatározta-e már, mi tekintendő strukturalizmusnak. Annál is inkább, mert ezeknek a különféle tudományterületeken kibontakozó kísérleteknek néhány közös jegye már napjainkban is világosan kirajzolódik. A következők: 1. Első helyen szokás említeni, hogy a strukturalista kutató nem az elemi, a tovább már nem osztható s redukálható mozzanatokat vizsgálja, külön-külön, hanem e mozzanatok kölcsönös összefüggéseit, összefüggésrendszerét, azt az egészet, totalitást, amelyet az alkotóelemek e belső összefüggésrendszere, dinamikája, „struktúrája” hoz létre. Ez a strukturált egész abban különbözik az elemi mozzanatok puszta halmazától, hogy több és más, mint alkotóelemeinek összege mint ahogy a gótikus katedrális több és más, mint a beleépített kövek összege, halmaza, „kupaca”. Ezt a többet és mást, ezt az alkotóelemeket egységbe fogó struktúrát keresi a strukturalista pszichológus az emberi pszichében, a szociológus a társadalomban, a nyelvész a nyelvben, az irodalomkutató a műalkotásban, az etnológus az áttekinthetetlenül sokféle népszokásban vagy a mítoszok világában és így tovább. A strukturalista kutatót általában nem á rendszer létrejötte, hanem a rendszer - egy társadalmi rendszer, egy nyelv, egy élő sejt, egy gyár, egy kultúra, egy műalkotás - „működése” érdekli, s hogy e működést földeríthesse, megérthesse, igyekszik az adott jelenséget néhány - minél kevesebb - alapvető összefüggésre, princípiumra, törvényszerűségre redukálni. Általában inkább a törvényszerűségek érdeklik, mint a jelenségek. E redukció eszköze általában a nagymérvű formalizálás, az adott összefüggések képletekbe, modellekbe rögzítése. Ezek a konkrét mozzanatoktól elvonatkoztatott modellek azután lehetővé teszik olyan jelenségek - például társadalomtudományi és természettudományi jelenségek -eredményes összehasonlítását is, amelyek konkrét megjelenési formájukban összehasonlíthatatlanok voltak.