Kiskárpáti emlékek (2/2.)

Az építésznek, ki egy nagy házat czélirányosan akar épiteni, számba és figyelembe kell venni nem csak a fontosabb s értékesebb építési anyagot és segédeszközöket, hanem az építést előmozdító csekélyebb tárgyakat is. Igen, a gondos és számító épitész, a tégla-és kőtöredékeket is megbecsüli, s kellőleg értékesiti. Édes hazánk történetének, nevezetesen művelődés történetünknek nagy alkotmánya csak úgy épülhet fel, ha ennél nem csupán az országosan szereplő egyéneknek s a nemzet életére nagyobb vagy általános befolyást gyakorolt eseményeknek, hanem a mult idők mindazon jelenségei, s mozzanatainak is szentelünk figyelmet, melyeknek hatása csekélyebb körre, egy kis vidékre vagy csak ogy községre szorítkozott. Ily apró történeti töredékek nélkül a hazai történetirás mindig hézagos lesz. À történetnél is teljes érvényben áll az erkölcsi világrendnek ismeretes elve: „Ki a csekélységeket megveti, lassankint hanyatlik.” Vajmi gyakran sajnálattal tapasztalhatjuk: hogy a mai nemzedék előtt nagyobb részben, elmosódva van azoknak emléke, kik hajdan egyes vidékeken, habár szerény körben, de áldásosán működtek a közjólétre. Mily sokszor közönyösen taposunk oly földet, melynek ölében egy férfi hamvai nyugosznak, ki érdemes volt arra, hogy kortársai díszes síremléket állítottak volna hantjára, s hogy az utókor ezt kegyelettel fentartsa s ápolja; Minden vidéknek vannak oly pontjai, melyekről bizonyos tekintetben elmondhatnók koszorús költőnkkel: „Hantra dől a pásztor s füyörészve legelteti nyáját / S nem tudja, kinek hős pora nyugszik alant."