Magyarországi török kincstári defterek (2/2.)

E gyűjtemény első kötetében az adóviszonyokról nincs ismertetés, mert a török adózási szabályok kellő érthetésére és a hódoltsági viszonyokra való alkalmazására minél nagyobb apparatus látszott szükségesnek. Most pótoljuk ezen hiányt azon reménnyel, hogy az alapelveket helyesen állapíthatjuk meg, s kimutathatjuk az eltérő, itt fejlődött szabályokat és állapotokat. Tér szűke miatt azonban az elméleti fejtegetésektől és polemicus vonatkozásoktól ezuttal is tartózkodnunk kell, és csakis azon idézetekre szorítkozunk, melyekre állításaink igazolása czéljából szükség van. Osztályozásunkban a kincstári adókat — melyek mindíg a császáré voltak; — a földesuri adózásoktól különböztetjük meg ; ez utóbbiak a birtok természetéhez képest ép ugy lehettek a császáré (khássz-birtokról) mint a földesurkért szereplő hűbéres lovas vagy vakfé, a szerint amint a javadalom rendeltetése magával hozta. Egybe folytak már a különféle elnevezések közt fennállott különbségek, mikorra a hódoltságon ezen adónem, alkalmazásba jött, s azért a neveknek régebben megfelelt institutiókat, ezek fejlődését mellőzhetjük. Emlékeink ez adónemet »főre vetett adónak«, » karácsnak« nevezik, s egy helység karácsainak száma alatt azon családfők, kapuk számát értik, melyek után fizetendő az adó. Ennek megállapítása kétfélekép történt. Vagy népszámlálást tartottak a kádik, utczák, városrészek szerint jegyezve fel a helységek lakóit, határozva meg a »kapuk számát«, vagy pedig időnkint megállapították egyezségileg az érdekelt községekkel, hogy hány » karácsot« képeznek és mily összegű fejadót fognak fizetni. Nagykőrös például 1632-ben 120 harács után fizet, a pataiak és salgótarjániak pedig 1623-ben arról panaszkodnak, hogy immár annyira megfogyatkoztak, hogy minden nyomorult házra egy karács