Tanulmányok (2/1.)

Az Egyetem kupolatermében 1910 április 15-én a szerzőnek a hozzá intézett üdvözlő beszédekre mondott válasza. Mélyen megindulva mondok mindnyájuknak köszönetét azért a nagy megtisztelésért, melyben részesítettek. Bevallom, hogy midőn szándékukról értesültem, nem jól esett, kértem is, hogy álljanak el tőle. Éreztem és érzem, hogy nem vagyok ünnepeltetésre berendezve. Ellenkezésem, húzódásom nem szerénységből származott. Ne méltóztassék félreérteni, ha azt mondom, ezt az érzést nem ismerem. Mert az ellenkezőt sem ismerem, a szerénytelenséget. Az egész kategória nem létezik rám nézve. A szerény ember alá-, a szerénytelen túlbecsüli magát, mindkettő magát értékeli, holott nekem az az érzésem, hogy nem kell maga-magát értékelni. Mi hasznunk belőle? Hogy az ember mindig talál magánál kevesebb érőt, épp oly bizonyos, mint hogy magánál többet érőre is fog akadni. Ahhoz különös vakság kell, hogy csak azokat lássa. Fontosabb az, hogy ne magunkat nézzük, hanem dolgunkat, melyet el akarunk végezni. Ha pedig ezt nézem, azt kell mondanom, nem érzem magamat nyugvóponthoz, életszakaszhoz, pihenőhöz megérkezettnek. Az, hogy éveimben bizonyos kerek számot értem, nem jelent nekem semmit, legföllebb azt, hogy éveim száma fogyott eggyel. Hogy mit végeztem eddig, nem szívesen nézem, mert úgy érzem, hogy még nem mondtam meg mindent, amit meg akarok mondani. Sőt épp most szinte válságos helyzetben érzem magam, mint aki most készül a reá nézve döntő szót kimondani. Befejezettnek se jó, se rossz értelemben nem érzem magamat. Minthogy a jubileumok igen gyakran zárópontot jelentenek, akaratlanul is idegenkedtem a gondolatától. Amily szívesen odaadom magamat valamely ügynek, oly nehezen adom oda a magam személyét célpontnak. Mégis egészen máskép fordult a dolog, mint gondoltam. Tanítványaim hívtak és e hívásnak eleget tenni kötelességemnek tartottam. És nem is bántam meg. A zajért, mely ily alkalommal vele jár, s amelyet nem szeretek, bőven kárpótol a szeretet, melyet nagyon szeretek. Igen boldognak érzem magamat ebben a pillanatban. A megtisztelés magaslatáról, ahová önök fölvittek engem, áttekinthetem működésemet, akarásomat, szándékaimat és bizonyos megnyugvást érzek. Végre is, bármint ítéljenek mások munkámról, egyéniségemről, az önök ragaszkodása mutatja, hogy mint tanító, nem éltem hiába. Semmivel se viszonozhatom ebben a pillanatban szívességüket, mint hogy tanítói működésemről vallomást teszek önöknek. Tűrjék el, kérem, ha egyetlenegyszer, most saját magamról beszélek. Tanítónak érzem magam, valóm minden ízében. Már tízéves koromban tanítottam egy barátomat, tízenhároméves koromban hozzám küldte az igazgató egyik évközben belépett tanulótársamat.