Videóművészet

Magyarországon az 50-es évek végétől kezdve beszélhetünk a tévé lassú elterjedéséről (ma gyakorlatilag bárki nézheti a Magyar Televízió műsorát), különböző intézmények körülbelül a 70-es évek első felétől kezdtek felvevőkészülékeket vásárolni nem pusztán ipari-technikai célokra, és 1975 körül jelentek meg az első „magán kezdeményezésű" (= művészi meggondolásból készült) videómunkák. Csak nagyon hozzávetőleges becslésre szorítkozunk, amikor úgy véljük, hogy ma, 1982-ben mintegy 3—400 hordozható videófelvevő és-lejátszó lehet az országban (közülük legfeljebb 30—40 magánkézben), „kreatív" videómunka pedig (szalag és installáció együttesen) mindeddig legfeljebb 100—150 készülhetett. Bizonyos azonban, hogy ezek a számok a jövőben csak növekedni fognak, s az is valószínű, hogy rohamosan. Kötetünk összeállításánál a fenti helyzet tudomásulvételéből indultunk ki, és elsősorban a potenciális videó-alkotókat szeretnénk olvasnivalóval ellátni. A témakörből tudomásunk szerint mindössze egyetlen komoly, külföldi tanulmányokat tartalmazó szöveggyűjtemény jelent meg eddig magyar nyelven (nem számítva az MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont általunk kevéssé ismert belső kiadványait): A televíziós jelenség. Válogatta Szecskő Tamás. Gondolat, Bp. 1976. Ez is azonban a tévé, s nem pedig a videó kérdéseivel foglalkozik. A kettő lényegi azonosságairól és különbségeiről bőven lesz szó kötetünkben. Itt csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy véleményünk szerint a tévénézők óriási többsége „naivan" nézi a képernyőt, az elektronika „nyelvi" sajátosságaival egyáltalán nincs tisztában (noha a felmérések szerint szabadideje igen nagy részét a tévénézés foglalja le), és ilyen irányú önképzési lehetőségek hiányában mindaddig ugyanilyen „naív néző" marad, míg —a videókészülékek várható elterjedésével — maga is kamerát nem vesz a kezébe. Annak oka, hogy kötetünkben túlnyomórészt német és amerikai tanulmányok olvashatók, nagyon egyszerű: először az USA-ban és az NSZK-ban alakult ki videókultúra. Az elsősorban amerikai videóművészek által készített, az elemzésekben minduntalan vissza-visszatérő művek ma már a „videó art" klasszikusainak számítanak,és érdekes megfigyelni — ez a negatív sejtés tükröződik például Herzogenrath írásaiból is —, hogy az új művészet a kezdeti lendület után mintha a 70-es évek végére megtorpant volna. A negatív jelenségek közé tartozik a videó alaphelyzeteinek állandó ismételgetése, következésképp a videó-,,kiállítások" unalmassága, vagy az a bizonytalanság, ami a különböző gyártó cégek különböző felvevő- és lejátszórendszereinek egymás mellett éléséből fakad (és ami természetszerűleg rendkívül megnehezíti a videoszalagok széleskörű forgalmazását, az alkotók nemzetközi vagy akár országon belüli kommunikációját). Itt említendő a tévétársaságok csaknem teljes érdektelensége is a videó iránt. Az az érzésünk, mintha a kreatív videózás még a lehetőségeinek teljes kiaknázása előtt kimerült volna. A kifáradási folyamathoz természetesen az is hozzájárul, hogy Nyugaton ma már korlátlan mennyiségben árasztják el az otthoni videósokat viszonylag olcsó és jó technikai minőség kommersz kazettákkal — sikerfilmek kópiáitól a pornófelvételekig. Amikor kiaknázatlan lehetőségekről beszélünk, mi is kapcsolódunk az örök „magyar" utópiához: hátha majd a magyar videózásnak sikerül elkerülnie a külföldi fejlődés főbb buktatóit — ennek a vágyképnek a kontúrozásához szeretne hozzájárulni válogatásunk. Egyes tanulmányok alapján úgy látjuk, hogy a kreatív videós továbbra is elsősorban a „nyelvi" kutatás terén talál majd fehér foltokat, és különösen a „videó mint tükör" visszacsatolásos rendszerében. Ezért is vettünk fel a válogatásba több olyan tanulmányt, mely az utóbbi kérdésről szói (mégha a számunkra idegenebb, nehezebben olvasható pszichoanalitikus nyelvezettel íródtak is; nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az analitikusstrukturalista Jacques Lacan „tükörstádiumról" szóló fejtegetései legalább akkora hatást gyakoroltak a nyugat-európai művészetelméletre, mint McLuhan az Egyesült Államokban a médium-teóriára). A kötet felépítése egyébként nagyjából a következő gondolatmenetet követi: igyekszünk betekintést nyújtani a videóművészet hátterébe és annak történeti előzményeibe, majd áttekintések és elméleti tanulmányok következnek (a videóművészet történetéről, elvi kérdéseiről és társadalmi funkciójáról), végül egyes jelentős művészek videómunkáiból és elméleti írásaiból adunk válogatást. A szöveggyűjtemény időrendi áttekintéssel zárul.