...Kimaradt tananyag... III. A.

1975-ben a világ reménykedni kezdett. Földünk hangadó politikusai az európai és az észak-amerikai országok képviseletében hosszas egyezkedés után aláírták Helsinkiben azt az okmányt, amelyben hitet tettek az ember méltóságát kifejező és az őt megillető jogok mellett. Az emberiség történelmén végigvonul az erősek és hatalmasok korlátlan önkénye a kiszolgáltatott kisemberek felett, nevezték bár azokat rabszolgáknak, jobbágyoknak, kispolgároknak, hadifoglyoknak, másként gondolkozóknak vagy egyszerűen csak szerencsétlen adottságok közé születetteknek, vagy esetleg a történelem éppen adott hatalmi, vallási, esetleg nemzeti felfogásából adódó szerencsétlen kisebbségnek. Ők azok, akik akarva-akaratlan lesújtó helyzetekbe kerülnek. Elfogják, kirekesztik, bezárják, megkínozzák, kifosztják, megnyomorítják, s ki tudja, talán meg is ölik őket a másságukért. Az évezredek tragikus iskoláját kijárt kultúrnépek 1975-ben Helsinkiben összegyűlve kimondták: ebből most már elég! Hagyjunk most már végre békében élni mindenkit, aki nem közbűntényes. Élhessen végre mindenki szabadon olyan embernek, amilyennek született, vagy amilyennek tartja magát. Szabadságához tartozzon, hogy nemzetiségét, hitét, felfogását, gondolatait, belső életének tükröződését nyugodtan mondhassa ki, és ha ezzel nem sért közérdeket, emiatt ne érhesse bántódás. Az emberi társadalom hatalmas vívmánya volt ez a Helsinkiben aláírt okmány. Jelentősége összevethető azzal a korábbi felismeréssel, hogy az ember nem fogyaszthatja el úgy a másik embert, mint a többi húsból lévő állatot. A történelemben is akkor kezdtek reménykedni a legyőzöttek, az öregek és különösen a — valamilyen oknál fogva kiszolgáltatott — fiatalok, kik mindenkor kedvenc csemegének számítottak. De tudjuk, hogy az ilyen emberbe rögződött szokással mily nehéz felhagyni, s valóban, nem is ment az oly könnyen, egyik napról a másikra. A helsinki elvekkel is valahogy így vagyunk. Népi demokratikus hazánk akkori szocialista-kommunista hatalmat képviselő politikus vezetői 1975-ben szintén aláírták az egyezményt, vállalva, hogy az abban foglalt emberi jogokat, vallásszabadságot stb. tiszteletben tartják. De ez sem ment olyan könnyen, egyik napról a másikra. A beidegződött „emberevő" szokásoktól csak lassan lehet szabadulni. Különösen akkor, ha a hatalmon lévők úgy érzik, hogy mindenki, aki nem tart velük a győztesek lakomáján, azt előbb-utóbb úgyis — étvágyuk kielégítésére — „felfalják". A 70-es évek Magyarországát több gond és súlyos teher gyötörte. Az ország egy szuperhatalom szabadnak és függetlennek hazudott politikai és gazdasági gyarmatává süllyedt. Erre az állapotra nemcsak a gazdasági függőség és kizsákmányolás volt a jellemző, hanem az a szellemi diktatúra, amely egy észellenes, soha meg nem valósítható, az emberi természettel ellentétes álomkép megvalósítását tűzte ki célul. Mindezt — ennek elérése érdekében — befedték egy olyan józanész-ellenes ideológiával, melynek egyetlen alaptétele egy tagadás: nincs Isten. Ehhez igazodik egyetlen — értelemszerűen megfogalmazott — erkölcsi követelményük: Jó az, ami a nép javát szolgálja. Hogy mi segíti elő az emberek érdekének megvalósulását, azt természetesen a nép nevében hatalmat gyakorló diktátor határozza meg, ami — minő véletlen — minden esetben egybeesik saját uralmának megerősítésével.