A bölcsészet története (3/3)

Mi a Bölcsészet Története czímű munkám ezen kötetét illeti, erre nézve legyen szabad megjegyeznem, hogy mit a második kötet előszavában elmondtam, annak egy része ezen kötetre is vonatkozik. Mindemellett ezen kötet tartalma külön előszót igényel. Ugyanis az egyszerű áttekintés végett ezélszerünek tartom a scholastilmsok álláspontját és gondolkodásuk módját röviden már itt elmondani. Mit az egyházi atyák a hitelvek alakjában megállapítottak, azt a scholastilmsok megalapítják, indokolják és a hitelveket következményeikben is kifejtik. Az tehát lényeges haladás, hogy a gondolkodás tovább fejlett a hittől a tudáshoz, hogy a dogmák alakjában megállapított hit tartalmát megérteni, hogy a vallási tanokról kimutatni törekedett, hogy azok az emberi észszel megegyezők és általa felfoghatók. De a tudomány kívánja egyes pontjainak logikai összefüggését is, tehát a rendszert. A hierarchia fejlésével párhuzamosan fejlett a dogma. A hierarchiai szervezet az által jutott el zárpontjához, hogy az egyháznak valamennyi tagja függött annak egy fejétől. Szintúgy a dogma terén is arra törekedtek, hogy az egyházi hitnek egyes tantételeit egymással összekapcsolják, és hogy azokat, mint az egésznek részeit az ész utján felfogják. Az egyház tehát tudományt vagyis rendszeres ismeretet akar magából előteremteni. Ezen törekvés elismerésre és tiszteletre méltó. És végre, hogy a scholastika a tudomány felé haladt, azt meg egy pontból láthatjuk. Az egyházi traditio a keresztyénség igazságai közé sok mythosit vett fel, s ennek nyomán az egyházi atyák előadásában — mint azt láttuk — nagy mértékben vannak meg a mythosi képek. A scholastikusok itt is mutatnak haladást a tudományosabb előadás felé, mert náluk a mythosi kép helyébe a logikai úton mozgó fogalom lép fel, noha a mythosi előadás alakjától ők se bírtak egészen megszabadulni. Az ily haladás is küzdelmekkel jár, tehát lassan. De noha a felhozott okoknál fogva a scholastikusoktól a tudományos jellemet senki meg nem tagadhatja, a scholastikának kezdet óta hiányos volt azon álláspontja, hogy a századok folyamában kifejlett és megállapított egyházi hitnek minden tételeit, minden pontjait már a tudományos vizsgálódás előtt is egyáltalános igazságoknak tekintette. így az egyházi hitet szabadon és minden tekintélytől függetlenül vizsgáló irány már elvileg ki volt zárva. Mivel tehát egyrészről a dogma tartalmát egyáltalános igazságnak tekintették, mely minden kételyt már előre végképen kizár, és mivel másrészről eljutottak azon jogosult meggyőződéshez, hogy maga a hit kívánja, hogy az ember ennek adott tartalmánál meg ne állapodjék, hanem azt gondolkodásának erejével a lehetőség kinyomozni, és a hittől az észbeli tudáshoz haladni törekedjék; kellett legalább oly módot és alakot keresni, mely szerint a gondolkodó tudat és az adott hit tartalma között kimutassák az összhangzást. E tekintetben úgy jártak el, hogy a scholastikai írd az egyes dogmák mellett és ellen minden felhozható okot megfontolt. Ha az okot magából a dogmából nem lehetett meríteni, felkereste a dogmán kívül eső különféle okokat, melyek azt elfogadhatóvá vagy legalább valószínűvé tették. A scholastikát tehát azon formaiság jellemzi, hogy ex vi formáé syllogisticae következtetett, miben természetesen az rejlett, hogy a tartalom sokszor erőszakosan foglaltatott be a rá nézve külső, idegen formába. A scholastika hitte, hogy mindaz, mit a syllogismusba be lehet foglalni, már be van bizonyítva, tehát a syllogistikai formának kellett pótolni azon bizonyosságot, melyet a szellem magában a dogmában nem talált. De a tudományos bebizonyításnak megvan saját örök, szükségképeni törvénye, mely minden emberi mesterlcélést és önkényt egyáltalában kizár, s mely alól a hitbeli elfogultság sem mentheti fel magát, ha a tudomány terére lép. Ezt igen szépen és mélyen ismerte fel Aristoteles, midőn második analytikájában azt tanítja, hogy minden bebizonyítás csak a tárgy fogalmából eredő lényeges határozottságra vonatkozik, s hogy mindent csak saját okaiból lehet bebizonyítani. Hogy az igazsághoz eljuthassunk, ehhez igenis szükséges a következtetés logikai alakja; de maga ezen puszta alak azt nem közvetítheti. Az tehát lehetetlen, hogy a tudományos bebizonyítás kívülről jöjjön be a dologba, s így eszközölje bizonyosságunkat a dolog valóságáról, igazságáról. Pedig a scholastikusok okoskodásának módja rendesen az volt, hogy egy alanyi, a tárgyon kívül álló képzetből, melyet valónak vettek, következtettek a tárgyias lét valóságára.