A zsidók egyetemes története (6/4)

A zsidoság a szabureus korszakban nemcsak néhány arab törzset nóditott meg nitének (az elöző kötet utolsó fejezetét), hanem a puszták fiait bizonyos nélkülözhetetlen társa- dalmi intézményekre is kioktatta, igy az év szabályozására, amelytől a forgalom és kereskedés, a háború és béke függött. De mindezen fölül még egy vallásalapitót is támasztott köztük, aki mind nagyobb hatással avatkozott bele a világtörténelem alakulásába és mind a mai napig ható tényezője maradt. Mohammed, a mekkai és jathribi próféta nem volt ugyan a zsidóság fia, de emlőjén nevelkedett. A zsidóság keltette föl benne a gondolatot, hogy egy új vallásformát létesítsen, még pedig állami alapon; az új vallás viszont hatalmas befolyással volt a zsidó történelem folyására és a zsidóság fejlődésére. A mekkai békés gyülekezetekben, vásáron és utazása közben Abdallah fia gyakran hallott arról a vallásról, amely az egyetlen, mindenható Istenben való hiten sarkallik; Ábrahámról, aki Isten szolgálatának szentelte magát, vallásos és erkölcsi intézményekről, amelyek e hit vallóit megkülönböztették a bálványimádóktól. Eredeti szelleme és fogékony elméje mohón szivta be mindazt, amit e dologról hallott. A mekkai „Varaka Ibn-Naufal, a koraisiták nemes törzséből, Mohammed feleségének, Chadigának atyjafia, aki a zsidó hitre tért és értett héberül, fölkeltette Mohammed szeretetét Ábrahám vallása iránt. A történelemnek alig van alakja, melyet össze lehetne hasonlítani Mohammeddel. Jelleme ellentétekből volt összeszőve, Alázatos volt, istenfélő és jámbor és amellett féktelenül gőgös. Odaadás és önzés, nagylelkűség és alávalóság, lendületes költői erő és szűkkeblű kicsinyesség, ételben és ruházatban egyszerűség és önmérséklet, szerelemben kielégíthetetlen mohóság, majd őszinte nyíltság, majd álnok tettetés, bátorság és gyávaság, eksztatikus rajongás és számító ravaszság vegyültek össze jellemében. Vérének minden csöppjével igazi arab volt, a sivatag vad fia, és mégis áttörte népe jellemének szűk keretét és roppant látókört nyitott meg a számára. Fönséges tanításával egyfelől megnemesitette faját, másrészről megerősítette azt korlátoltságában és előítéleteiben. Nem tudott sem irni, sem olvasni és mégis új hitvallása középpontjává egy könyvet tett meg: a Koránt. Mohammed első tanításai, amelyekhez beteges, epileptikus állapotban jutott és amelyekről övéi körében azt hirdette, hogy Gábor arkangyaltól kapta azokat, egészen zsidó színezetűek voltak. Mindenekelőtt a zsidóság egyszerű, de még eléggé meg nem sziveit gondolatát hirdette, hogy: „Egy az Isten: Allah" és csak később fűzte hozzá dölyfe e mondatot: „és Mohammed az ő prófétája". Ha azt tanította erről az Istenről, hogy nincs semmiféle társa, sem benne, sem kivüle; hogy képben, szoborban őt tisztelni nem szabad; ha prédikált a balga bálványimádás ellen, amelyet a Kábában háromszáz istennel űztek; ha kifakadt az erkölcstelenség ellen, amely nyíltan és szemérmetlenül lépett föl az arabok közt; ha elitélte azt a szörnyű szokást, hogy a szülők újonnan született leányaikat merő kényelemből a vizbe dobták és ha mindezt ő nem új dologképen, hanem mint az ősrégi Ábrahám-vallás tanaként vallotta: akkor ebben a zsidóság saját igazainak diadalát láthatta és beteljesedését ama prófétai jóslatnak, hogy „egykor minden térd egyedül csak az egyetlen Isten előtt hajol meg és minden nyelv egyedül csak őt fogja imádni". Éppen úgy, mint amaz időkben, amikor Tarzusi Pál először ismertette meg a helléneket a zsidóság történetével és tartalmával. A Korán tartalmának legjava a bibliából vagy a talmudból van meritve.