Nevelésügyi Szemle 1942., 6. évf., 7-8. szám

Kosztolányi öt tanulmánykötetéről szándékozom írni. Félig-meddig posztumusz-kötetekről, hiszen ennek az öt kötetnek anyaga könyvalakban összegyűjtve csak a költő halála után jelent meg. De így együtt talán nagyobbak a költőnek életében megjelent valamennyi köteténél. Még a verseknek is fölébe kerekednek: költő írta ezeket is, és talán nagyobbak, mint a „költő" művei. Életében verseire ügyeltünk legjobban, így irányított bennünket a kritika. Mert gépiesen alkalmazta a szabályt, hogy a vers magasabb-rendű, mint a próza. Azt hitte, hogy a próza csak logikai kapcsolatok kifejezésére alkalmas, és a közlésen túl nem kapunk tőle semmit. Néha aztán maguk a szerzők is mostohagyermekként kezelték „cikkeiket". Maga Kosztolányi is. Versei feltűnőbbek is voltak; időnkint csoportosan is megjelentek. Ezek az „apróságok" pedig maradtak szanaszét hírlapok és folyóiratok hasábjain eltemetve. Ott pedig hamar a múlté válik minden. Mert amennyire mohón várjuk előfizetett folyóiratainkat, époly nehezen nyúlunk a régi évfolyamokhoz. Igazi életet csak a könyv biztosít a műnek. A könyv az irodalmi örökkévalóság látható megjelenési formája. Az öt Kosztolányi-kötet egyik-másik darabját talán olvastuk annakidején, mégis mintha csupa újdonság kerülne elénk a „friss" kötetek lapjain. Sőt maga a szerző is most mutatkozik be. A tanulmányokból egy új Kosztolányi-arc néz felénk: a tanár. A szó legkevésbbé kellemetlen értelmében: hiszen nincsen benne semmi „tanáros". Különös, hogy legjobb „irodalmáraink" egyben költők is: Babits, Sík, Gyulai, Arany, Kölcsey, Csokonai. Még Péterfy és Riedl is költői látású tanárok. Szinte maga Horváth János marad meg „tudósnak". De valami hasonlót-kellene elmondanunk magunkról is. Mert a középiskolában sem megyünk sokra a tudományunkkal, ha a művészethez is nincs közünk: minden költő és minden művész a mi rokonunk és tanítómesterünk. Inkább vagyok irodalomtanár rapszodikus, meleg, „rendszertelen" beleéléssel, mint hűvös módszerességgel. Kosztolányi nem volt tanár-egyéniség, ezt írásain, vallomásain keresztül is meg tudjuk állapítani, de igenis tanító-egyéniség volt. Üssük fel bármelyik könyvét, gazdagodva távozunk tőle. Éspedig olyasvalamit tanulunk, „mit nem tanítnak a tudós tanárok". Ez pedig már Arany János ismert esete óta olyasmi szokott lenni, ami mindnyájunkat nagyon érdekel. Mit tanulhatunk a Kosztolányi-féle tanár-típustól ? Tudományunkat kézikönyvekből és tudósoktól szerezhetjük, de a tanítás hangját, stílusát, az anyag kezelését sokkal inkább a művészektől, a Kosztolányi- és Babits-féléktől. Az ő könyveik olvasgatása felér egy nyári továbbképző tanfolyammal. A mi „előadónk" ez alkalommal őt „kollégiumot" hirdet. Öt könyve természetesen kínálja a szempontokat és az anyag csoportosítását; mit sem kell rajta változtatnom.