Könyvtárosok kézikönyve 3.

A kézikönyv előző kötetei az ismeretgazdálkodás területeit és lehetséges elvi megalapozását, technológiáját mutatták meg egy trend vonulatában, amely mintegy kétszáz éve kezdődött és ma is tart. E kötetek nem voltak tekintettel arra, hogy ez a folyamat milyen szervezeti formákban, intézményekben zajlik; arra sem, hogy milyen típusú intézmények jöttek létre. A szakirodalom tartalmának kezelése, társadalmi hasznosítása és az erre rendelt intézmények nem feltétlenül esnek egybe. Igazolásul felhozható, hogy a könyvtárak tekintélyét kétszer tépázták meg és kényszerítették őket önmaguk ismételt meghatározására. Először akkor, amikor a bibliográfia - és ami abból kialakult - könyvtári kereteken kívül jött létre és csak később kapott könyvtári hátteret; ekkor viszont a könyvtári munka minőségi és minősítő, egyszóval rangemelő feladatává nőtte ki magát. Másodszor akkor, amikor a dokumentáció, ezt a tartalomra összpontosító és az elérhetőséget és hasznosíthatóságot magára nézve kötelező szabálynak tartó küldetés is a könyvtáron kívül születetett meg. A dokumentáció apostolának, Otlet-nek a szellemi élet egészét átfogó koncepciója szerint itt arról a feladatról van szó, hogy szervezetten legyünk tudomással mindarról, ami valamely kérdésre eredeti vagy fontos választ jelenthet. Könyvtár és dokumentáció néha marakodássá fajult vitája hosszasan tartott. Egészen addig, mígnem mindkét oldalon a sokasodó feladatok szélesebb tartományának kezelésére meg nem született az adekvát technika, és elkezdődhetett az adatbázisok építése, összekötése, többszörös hasznosítása, ami végül is feloldotta az ellentéteket, s egy magasabb egységbe foglalta a két területet. Az ismeretgazdálkodás mai társadalmunk valós és egyre súlyosodó feladata, amelynek sokféleségében is egységes intézményi bázisa kell hogy legyen: az egymástól függő, egymásra támaszkodó különféle könyvtárak, információs ügynökségek, dokumentációs szervezetek sok szállal összefűzött rendszere, amelyben a sokfajta feladat következtében mindegyiknek jut csak általa eljátszható főszerep. Az elnevezés immár érdektelenné vált, s fölösleges azon morfondírozni, hogyan fogják hívni a jövő könyvtárait. Bármely szakterületet tekintjük is, bennük mindig az intézmények képviselik a konzervatív elemet. Ha diszharmónia mutatkozik egyfelől a tevékenység, technika és technológia, másfelől az intézmények között, minden bizonnyal abból ered, hogy az intézmények nehezebben követik a változásokat, mint a szervezeti kötöttségektől mentes szakma önmagában. Az elméleti vonatkozásokat nem is említve: a gondolat, a fantázia szárnyalhat, az intézmények pedig minden mozdulatukban megküzdenek a nehézkedési erőkkel. A kézikönyv harmadik kötete az intézményekkel foglalkozik, s talán ezért is konzervatívabb az előző kettőnél. Jelen kötet tehát nagy vonalakban a „könyvtárak" hagyományos és megszokott fajtáit tekinti tárgyalási és szerkezeti vezérfonalnak. Ez a tipológia a tájékoztatás- és könyvtárügynek csak egyik metszetét írja le. Valószínű, hogy ez a rend és ez a rendszer a jövőben át fog alakulni, a digitalizált szövegek és közvetítő hálózatok érdektelenné teszik a merev intézményi szerkezetet.