A neveléstudomány társas-lélektani alapjai IV/1.

Mindennek megvan a, maga rendelt ideje. Neveléstudományi alapvetésünk foglalkozott eddig a művészi (társas-érzelmi), nyelvi (társas-értelmi, tudományos) és társadalmi (társasakarati) neveléssel, vizsgálta a társaslélek felső határát (világnézeti nevelés), a transcendenst, mely túlesik a társaslélek határán (vallásos nevelés). Most, hogy a háború következményei folytán egész exisztenciánk megrendült s a kérdés úgyszólván napi problémává érlelődött, eljutott a társaslélek alsó határának, a jogi viszonyulásnak, s egyben a jogi nevelés lehetőségének a vizsgálatáig, amely ilyenformán kettősen is időszerűvé vált. A pedagógus és a kortárs egyformán kíváncsi rá: mi az egészséges jogi viszonyulás emberek között és hogy nevelhető az utánunk következő generáció erre az egészséges jogi viszonyulásra. Már eddigi kutatásaink azt sejttették, hogy a jogviszony akkor egészséges, ha az emberi lélekben társaslelki szempontból jó közérzetet kelt. Mint egyén akkor érzi az ember jól magát, akkor jó a közérzete, ha sem nem éhes, sem nem álmos, sem nem beteg. Mint egyik ember, vagyis mint az emberi közösség tagja, akkor, ha viszonya a másik emberhez rendezve van, hozzá képest, független, autonómiája kétségtelen. Ettől azonban még ó-konzervatív, jobboldali, diktatórikus gondolkozású, reakciós elem is lehetne az ember, hiszen azok is valamennyien autonómiájuk kétségtelen voltára törnek. A demokrácia ott kezdődik és abban áll, hogy az egyik ember autonómiáját csak abban az esetben vagyunk hajlandók kétségtelenül biztosítottnak elismerni, ha az az egyik ember előbb a másik ember autonómiáját magához képest kétségtelenül biztosította. Az én autonómiám záloga hozzád képest a te énáltalam biztosított autonómiád hozzám képest. Nem ehetem meg nyugodtan a magam darab kenyerét addig, míg nem biztosítottalak, hogy nyugodtan megehesd a magad darab kenyerét. (Legyen egy olyan darab kenyér, vitathatatlanul a tied legyen és el is fogyaszthasd).