A neveléstudomány társas-lélektani alapjai III/1.

Németh László magyar bűneink felsorolása közben az anekdotázásra is rákeriti a sort, azt állítván róla, hogy ez is egyik nemzeti vétkünk. Hűséges olvasó vagyok, kegyeletes szívvel veszek tudomásul mindent, amit nyomtatott betű állít, első intrádára hiszem is szentül, különösen, amit nagy írók erősítgetnék. Most is így jártam. Az volt a benyomásom, végre valahára megtaláltuk az okát, miért nem volt soha, s miért nincs máig magyar filozófia, mert nincs és nem is volt, mi tűrés, tagadás. Hát ezért nem volt és ezért nincs: az anekdotázás átkos szokása mián. Ez az oka, hogy képtelenek vagyunk a finom elvonásokra s absztrakciók híján a filozofálás nem vérbeli szükségletünk, nem is kenyerünk aztán. Legfőbb ideje, hogy leszokjunk erről az alantas szellemi szórakozásról. Az ám, ha lehetne. Mert hamarosan előmerészkedett emlékezésem aljáról egy szerény ellenérv és ennek a világánál egy-kettő rákényszeredtem valamelyes d e-re. De hát... szerencsétlenkedett elő belőlem az enyhe kétely: minduntalan és mindenokvetlen hiba, bűn, vétek és tökéletlenség az mibennünk, ami sajátosság? Majd sorjázni kezdtek előfelé kételyeim mind. Tréfán kívül kötelesek vagyunk absztrahálni, ha filozofálni akarunk? A keletiek „virágos“ beszéde csupádoncsupa szamárság és alacsonyrendűség? Végül jött a legeslegnehezebb dió, vagy hogy másképpen anekdotázzam, a valóságosan legöregebb ágyú: igazán nincs magyar filozófia, csak azért, mert „prózában“ csakugyan nincs? És most egyszerre kénytelen voltam — mint annyiszor már — megint másképpen látni a dolgokat, holott legjobbjaink emígy, egyébképpen látják. Nem muszáj absztrahálni a magasabbrendű gondolkozás rendjén csak azért, mert a nyugateurópai népek áltálában véve úgy szokták.