Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 4. füzet (április)

Szerkesztő: Sebestyénné Stetina Ilona
További szerzők: Berta Ilona; Bittenbinder Miklós; Petz Lajosné; Szirmai Oszkarné; Sikos Károly; Harsányi Jenőné; Gyulai Aladár
Cím: Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 4. füzet (április)
Alcím: Havi folyóirat leányiskolák tanítónői, tanítói és általában nőneveléssel foglalkozók számára
Megjelenési adatok: A VI. ker. Állami Tanítónőképzőintézet tanári testülete, Budapest, 1913.

coverimage Mikor a magyar irodalom a XVIII. század végén felébred nagy álmaiból és élni kezd, minden író önkénytelenül, szinte öntudatlanul keresi, kutatja: ki hát az igazi költő szemben a versifikátorral, a versfaragóval. Az egész nemzet lesi, várja az igazit, az Árpád-énekest, az istenfiút, akinek el kell jönni a magyar nemzet megváltásaként. Istállóban kell születnie és a Golgotán meghalnia. És mindennek meg kell történni, mert megmozdult egy alvó nemzet életvágyó szíve és jön és jön az igazi feltartóztatlanul! Ügy látom ezt — képzeletem sugárfényével a múltba nézve — mint ha a természetimádó várja a nap feljövetelét. Minden jelenség azt hirdeti, hogy közeledik a királyi égitest, hozza a fényt, a színt, az új életet! A magyar nemzet költészetének napja Petőfi Sándor! Az ő lelkének tüze, fénye, világa egyszerre elárasztja az egész országot, a kunyhót és a palotát egyaránt; hatására abban a gondolatban találkozik szegény és gazdag, férfi és nő, agg és gyermek, népgyermeke és arisztokrata, hogy íme, megjött, akit vártunk, a költő, az igazi költő! Hála és üdv azoknak, akik útját egyengették, akik várták, akik hittek eljövetelében. Minden csodának nagy hit a forrása. Oly megható, mikor az ősz Kazinczy pályájára visszatekintve, jóslélekkel kimondja: (Közel az idő, hogy istenfiak lépnek a pályára s ragyogtatni fogják a magyar nevet, ami nekünk nem jutott és nem juthatott. De mienk a dicsőség, hogy el van készítve útjok. Nem futnának, ha mi nem irtottunk vala.» (Minden kornak van istene», írja ugyanekkor Berzsenyi (Életfilozófiái) című költeményében. Annak a kornak, a Berzsenyi korának az istene, az ideálja az volt, hogy az igazi költőt várja, hirdesse nemzetének. Kölcsey a Berzsenyiről írt oly tragikus sorsú bírálatában Berzsenyi költői karakterét magával Berzsenyivel mondatja el e néhány sorban: «Emma ! nékem sem fedi szivemet jég ! Láng az éneklő, heve forr dalában : — Ömledő bőség, magasabb csapongás Önti ki lelkét!» Kölcsey, aki sohasem tudta a maga forró érzeményeit lángoló dallá felszítani, már érzi, hogy láng az éneklő, Berzsenyi ki is mondja azt, de mi csak akkor hisszük el, mikor a Petőfi lángéneke lángra lobbantja a mi szívünket is. Kölcsey ugyancsak a Berzsenyiről mondott bírálatában klasszikus erővel, örök időkre megírja a költő és a versifikátor között levő különbséget, mikor az elsőt Archimedesnek nevezi, aki a művet megalkotja, a másikat ácsnak, aki az megcsinálja. A magyar irodalomban visszatekintőleg két nevet emel ki, mint akik archimedesi erővel alkottak: Balassit és Zrínyit. Balassi virágénekeit nem ismeri, de «Enek a Végekről» című költemenyében rámutat arra, hogy Balassi nem a vitézi életet énekli meg a maga valóságában, nem a vitézek fegyverzetét és jellemzését adja, hanem azt álmodja meg, hogy milyennek kellene lennie a vitézi életnek és karakternek, ha minden végbeli szíveben, lelkében hordaná a vitézi élet eszményét.
Kategóriák: Neveléstudomány
Tárgyszavak: Nőnevelés, Leánynevelés, Nevelés, Oktatás, Pedagógia, Folyóirat
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv

A sorozat kötetei

Tartalomjegyzék