Nevelésügyi Szemle 1937., 1. évf., 3. szám (március)

Minden iskolareform egyezik abban a közös gondolatban, hogy a jó iskola tulajdonképpen a jó tanár. S csodálatos: a kivitelben a reformok mégis többnyire más utakon szokták keresni az iskola megjavításának módozatait. Ne áltassuk sem magunkat, sem a közvéleményt, sem hivatalos hatóságainkat azzal, hogy a középiskolánál dolgozó mai tanári gárda jó. De rögtön tegyük hozzá, hogy ennek nem a tanárság az oka. Mert mindaddig, amíg a tanán pályát kívánatossá nem tesszük, amíg az oda készülőket szigorúan ki nem selejtezzük, amíg a tanárképzést a kor követelményeinek megfelelően át nem alakítjuk és amíg a tanárság gondtalan megélhetését, teljes anyagi és erkölcsi függetlenségét nem biztosítjuk, — addig hiába várja a társadalom, hogy a jövő nemzedéket ne csak hivatalos, hanem hivatásos pedagógusok neveljék. Egy megfelelő, új tanári gárda megteremtésének fentebb felsorolt feltételei közül mindegyikről szükséges és hasznos volna külön értekezéseket írni s a kapcsolatos kérdéseket érdemes volna részletes ankéteken megvitatni. Én most csak az egyikre, a tanárképzésre, szeretném a figyelmet ráirányítani. Sőt még itt is teszek megszorítást és a tanárképzés négy nagy műhelye, — az egyetemi szakképzés, a tanárképzőintézet, a gyakorló jelöltek képzése és a már működő tanárok továbbképzése, — közül csak a gyakorló középiskolát próbálom vizsgálat tárgyává tenni. A mai helyzetet az 1924. évi XXVII. t.-c. 6. §-a értelmében kiadott 17104-IV.-1933. sz. miniszteri rendelet szabályozza. E szerint a tanárjelölt tanulmányainak ötödik esztendejét a tanárképzőintézettel kapcsolatos gyakorló középiskolában tölti s ez idő alatt egyrészt elméleti képzésben részesül, amennyiben gyakorlati theoretikumot hallgat a gyakorlóiskola igazgatójától heti 2 órában, foglalkozik szaktárgyai módszertanával heti 1—2 órában és egy féléven át heti 1 órában iskolaegészségtant hallgat, — másrészt mint a gyakorló középiskola tagja gyakorlati képzést kap, amelynek eszközeiül a hospitálást, a vezető tanárokkal folytatott megbeszélést, a próbatanítást, a próbatanítással kapcsolatos értekezleteket és az intézeti teendőkben való segédkezést jelöli meg a miniszteri rendelet. A jelölt egyidejűleg készül természetesen pedagógiai vizsgálatára is. A Szabályzatban foglalt utasítások megfelelnek a modern kor követelményeinek és az adott magyar körülményeknek, bár tagadhatatlan, hogy még a rendelkezések leglelkiismeretesebb megtartása esetén sem lehet elegendőnek minősíteni azt az útravalót, amivel a jelölt kilép a gyakorló középiskola kapuján. Legnagyobb baj az, hogy (csak a férfitanárokat tekintve) négy egyetemünk mellett mindössze két valóban gyakorló középiskola van, amelyekben a vezető szempont a tanárjelöltek képzése: a budapesti és a pécsi. Ezek közül a budapesti a nyolc osztályhoz és. 250 tanulóhoz 1934/35-ben beosztott 109 tanárjelöltjével túlzsúfolt, a pécsi pedig a 13 osztályba 490 tanuló mellé beosztott 15 jelöltjével néptelen. A debreceni református gimnázium és a szegedi Baross Gábor reálgimnázium a maguk 20, illetve 16 tanárjelöltjével mint más főcéllal működő középiskolák nem teljesíthetik tökéletesen feladatukat a gyakorlati tanárképzés terén.