Nevelésügyi Szemle 1939., 3. évf., 1. szám (január)

Az utolsó esztendők nyomán kissé keserű tényre döbbent rá a figyelő szem. Európának jóformán minden állama tudatára jutott már annak, hol a helye s miféle eszközökkel járhatja meg a kötelező utat. Ugyanakkor az ú. n. magyar intelligencia nagyobb része bizonyos tudatlanságot árult és árul el. Megingott tartópillérek közt botorkálva, középosztályunk sehogy sem találja meg a helyes ösvényt. Nem egyszer olyanoknál is vakságra villan a szemünk, akiktől a vezetésvállalás, vagy a vezetésre törés ténye miatt nyílt, világos, tudatos szemléletet várnánk. Kíméletlenül kimondva: középosztályunk ha értékben nem is súlyosabb, de számra nagyobb rétege csak rajongani, vagy gyűlölni tud, gondolkodni, elmélyedni, higgadtan és józanul ítélni nem. Más szóval: közép-osztályunk legtöbb tagja a helyes magyar történetszemléletnek, a jövő felé való okos pillantásnak csíráival is alig rendelkezik. Ennek az állapotnak a magam számára már sok keserűséget szerzett egyik döntő oka: a magyar középiskola s mi tanárok — hosszú évtizedek óta — talán akaratlanul mulasztást követettünk el. Növendékeinket nem vérteztük fel minden ponton helyes történetszemlélettel; ill. csak részben adtuk meg számukra azt az alapot, mely felnőtt korukban Ariadne-fonálként simulhatott volna meg kezükben. S mert jó mindjárt a dolgok velejére térni: mi, történelem tanárok is, az utolsó évtizedekben inkább vezetni engedtük magunkat a helyett, hogy teljes mértékben vezettünk volna. Az utolsó 50—60 esztendő magyarságában kettéhasadt, de szörnyen egyoldalú két-fél lélek jelentkezik. Nem vagyunk még nagyon messze azoktól az évektől, midőn a lakájnak és rebellisnek mondott lelkiségek küzdöttek döntőnek vélt áligazságokért, felszínes értékek harcában veszni engedve valódi értékeket. A ferde szemlélet pedig annak fel nem ismeréséből fakadt, hogy a ma egyszerű átmenet, bizonyos hosszúnak tetsző kapcsolatok pedig egy életerős nemzet életében puszta esetlegességek. Alig van nap, hogy újságcikkekben, vezető egyéniségek ajkán el ne hangoznék a nosztalgia az örökség jegyében mozgó angol, német, olasz, stb. életérzés iránt. De ugyanakkor kevés az olyan magyar, aki értelmi bizonyossággal is érezné: van sub spécié aelernitatis magyarság is és annak követelményei parancsként írják elő : ne ess kétségbe, de ne is labdázz a fajtád sorsával pillanatnyi álomképekért. A magyar élet kimondhatatlan tragikuma: a napi politika nálunk mindig elsődleges valaminek számított, jóllehet ritkán itatták át nemzedékekre ható hibátlan eszmények. Ezért értik és tudják olyan kevesen : időleges politikai szemlélet és a nemzetnek emberöltőktől független élete nem egyfoganásúak. Hogy ez a letagadhatatlanul hibás érzék kialakulhatott, abban egyként vétkes bizonyos évtizedek magyar történetírása és történelemtanítása. Ma már nem is vitás, hogy a közelmúlt történetíróinak legtöbbje s mi, történelemtanárok is, — sokszor akaratlanul — pártpolitikai szemszögből néztük a múltat s neveltük a ránk bízottakat. Az iskola nem mindig tudatosított átfogó, jelenen, személyeken, rendszereken, személyes és pártküzdelmeken túlemelkedő nemzetszemléletet. Megrekedt és megrekesztette tanítványait egy pusztán érzelmi színezetű és éppen ezért eléggé meddő soviniszta-szemléletnél.