Nevelésügyi Szemle 1938., 2. évf., 7-8. szám (július-október)

Bárki hallja is, amit mondani kezdek, bizonyosan egyetért vélem abban, hogy mostani éveink tele vannak sokféle nyugtalansággal s ez nem hogy enyhülne, egyre fokozódik. Ma az emberek nagy része nem tud bizakodva nézni a jövőbe, nemzetet pedig egyet sem látunk fenyegető veszedelem nélkül. Erről sokan úgy beszélnek, mintha az élet soha ilyen nehéz nem lett volna. Alig gondolunk a múltra, holott egyéni gondokban bőséges részünk volt régebben, a háború előtt is magunknak, még azelőtt elődeinknek — s tudjuk: örök emberi sors, hogy töprengés és vergődés, veszedelmek és veszteségek nélkül senki sem élheti le az életét. Aki mást állít, nem jár eléggé kinyitott szemmel és vége előtt dicséri a napot. — Tudjuk azt is, hogy a nemzetek sorsa is nagy ingadozások között halad örökké; a magyarság ezer év óta sokszor látta életét .nagy veszedelemben és sokszor szenvedett el súlyos időket. A mai állapotot tehát csak az vélheti egészen rendkívülinek, aki a történelmet nem ismeri s gyermekkora csendjében a vihar távoli jeleit, a mélységből fenyegető hangokat, nemzetek harcait és készülődését nem vette észre. Nyugtalanságra ok mindig volt. Igaz azonban, hogy most különösen sok van. Igaz az is, hogy az ember a maga korának bajait érzi s a múltnak bajaival nem vigasztalódik. Ma a nyugtalanság azért is nagyobb, mert ma már sokkal többen érzik meg nemcsak hol egyik, hol másik bajt, hanem a bajok távolibb kapcsolatait is. Ma sem mindenki egyaránt. Vannak elegen, akiket csupán maguk sorsa nyugtalanít. De nem az ilyen önzőké a legnagyobb nyugtalanság. A mai élet terhe különösen azokat nyomja, akiknek nem saját személyük a legfontosabb, hanem gyermekeik és nemzetük; akik felismerték, hogy az egyesek életét a nemzet sorsa határozza meg, a nemzet sorsát pedig igen nagy részben tagjainak egyéni minősége. Az ilyen emberek nem csak a jelen súlyát érzik, hanem a jelent a jövő gondja teszi nekik nyomasztóvá; ezek felelősséget éreznek utódaik és az egész nemzet sorsáért, tehát nem csupán sóhajtoznak, nem panaszkodnak, hanem egyengetni is igyekeznek a jobbnak, a kedvező változásnak az útját. A jobb: nem a gondtalan és bajtalan élet. Ha kívánná is ezt az ember magának, gyermekeinek, nemzetének, tudja, hogy lehetetlent kívánna. A jobb, amit kívánunk mindig: szabadulás attól, amit éppen a legnagyobb rossznak érzünk. Ma a legnagyobb rossz: a bizonytalanság a jövő felől, nyugtalanság kiszolgáltatott voltunk miatt.