Nevelésügyi Szemle 1942., 6. évf., 5-6. szám

Karácsonykor múlt egy éve, hogy Kisparti János, a szegedi tan-kerület főigazgatója, ereje teljében, nagy alkotások tervével, eltávozott az élők sorából. Erős egyéniség és nagyvonalú lélek volt és ép azért bizonyos, hogy emléke kitörölhetetlenül él mindazok lelkében, akik szorosabb kapcso'atba kerültek vele. De a legmélyebben és legőszintébben emlékező ember is halandó és esendő! Az emlékezés lángja olyan mint a halottimécses fénye: csak kicsi kört világit meg és alig lobbanó rezdülésében már érezni a végső elmúlás melankóliáját. Kisparti János egyénisége többet érdemel ennél a — múlandó emberekhez és tovatűnő időkhöz kötött — emlékezésnél. Olyan emléket kell neki állítani, mely nemzedék során hirdeti majd, hogy nem csak kötelességtudó felelősségét érző hivatalnok volt, fáradhatatlan munkaerő, hanem mindenekfölött a rábízott lelkek erőskezű sáfárja, irányítója és eligazító ja. Kisparti János nevelő volt, nem hivatalból csak, hanem lelkületének, egyéniségének örök célokra irányuló, filozófián és lélektanon edzett akaratának irányító, parancsoló erejével. Nevelő volt, mert volt mivel nevelnie: maga is megnevelt, kiformálódott emberséget jelentett és nem tudnánk méltóbb emléket állítani neki, mint épen azzal, hogy egy nevelői tettel kötjük össze nevét. Kisparti János szegény emberek gyermeke volt, népi sarj és paraszti sorból küzdötte fel magát a magyar nevelésügy és kultúra egyik legfontosabb őrhelyére. A tehetség jogán ért -el, amit elért, állítsunk tehát neki emléket azzal, hogy alapítványt teszünk a nevére, azzal a céllal, hogy egy kiváló tehetségű parasztfiút olyan összeghez juttassunk, amellyel legalább az első lépést tehesse meg-nagyobb gond nélkül az egyetem felé. Az alapítvány összegét a tankerület középiskoláinak kellene előteremteniük, vallási különbség nélkül, az iskolai ünnepélyek jövedelmének, illetve az ilyen jövedelem bizonyos részének önkéntes felajánlásával. Természetesen annak sincs akadálya, hogy az elhunytnak barátai és tisztelői, aztán a tankerület tanári testületéi is hozzájáruljanak az összeg megszaporitásához. Legalább 3000 P-re gondolunk, de ennél nagyobb összeget is elő kellene teremtenünk.. A módokról még gondolkozhatunk, de úgy véljük, hogy a tehetség-mentésnek ez a. módja — exempla trahunt! — a legmagátólértetödőbb kötelessége mindnyájunknak. Az alapítványi összeg kamatát sorban kapná a hozzájáruló intézetek arra érdemes, jeles érett, népi származású diákja. Az alapítványt a szegedi tankerület mindenkori főigazgatója kezelné és a dóké szaporításának természetesen később sem lenne semmi akadálya.