Nevelésügyi Szemle 1937., 1. évf., 4. szám (április)

Irodalom és élet: e cím mögött ez a kérdés rejlik: hogyan lehetne az iskolában elevenné, életszerűvé tenni az irodalom tanítását. Ez a cikk csak az ifjúság szempontjából kíván foglalkozni a tárgykörrel. Mindazzal, amiről itt szó esik, nem akarok tudományos igazságokat, pedagógiai megállapításokat, vagy bármilyen magasabb igényű elméletet közvetíteni. Ez a néhány sor beszámoló csupán. A gyakorlati irodalomtanár beszámolója arról, amit csinált, amit jónak érzett, amiről azt hiszi, hogy megfelelt a kitűzött célnak. Természetesen engem is a hosszú és az önmagamat fokozatosan javító és ellenőrző törekvés vitt odáig, hogy bizonyos módszerekről, hajdani próbálkozásokról úgy merek beszélni, mint hasznosnak látszó dolgokról. Ahhoz, hogy irodalomtanításunk az iskolában eleven legyen, mindenekelőtt az szükséges, hogy bennünk magunkban egészen világos legyen a helyes célkitűzés. Tehát számoljunk le mindenekelőtt az olyan módszerekkel, amelyeket azért alkalmaz a tanár, hogy kényelmesebbé tegye az irodalom tanítását ; az olyan eszközökkel, amelyek a fenti célt egyenesen kizárják és az irodalmat megölik. Ilyen tévedés az, ha valaki az irodalmat úgy fogja fel, mint megtanulandó szöveget. A tanítás célja e tévhit szerint az, hogy a tanulók megtanuljanak bizonyos szövegeket. Nyilvánvaló, hogy az irodalom tanítása során számon is kell kérni szövegeket, és ezért bizonyos dolgokat meg is kell tanultatni. Akár a tankönyvből vesszük ezt, akár máshonnan : valamit meg is kell tanultatnunk növendékeinkkel. De ez csak harmadrendű cél lehet, amelyet akár szükséges rossznak is nevezhetünk, mert sokszor ellenkezik főcélunkkal. Mégis szükséges. De elővigyázatosak leszünk, ha látjuk a célt, s a cél fogja megszabni azt, hogy mit, mennyit fogunk számonkérni, — és mennyit nem. Ismerniük kell a tanulóknak az irodalom egész keretét és általános menetét. Bizonyos, hogy a fontosabb adatokat tudniok is kell. De már pl. egészen jelentéktelenek az életrajzok, legnagyobbrészt évszámok, születési adatok. Nem mondom, hogy a kronológiai előadásnak nincs jelentősége: egy egészbe el kell tudni helyezni az írót. Azt tudni kell, hogy a 40-es évek Petőfi kora, de ezen belül az egyes évszámoknak már nincs jelentőségük. Meg kell követelnünk elsősorban azt, amit memoriternek szokás nevezni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy mindenki minél többet tudjon a klasszikus remekekből, — nemcsak szóról-szóra, hanem betűről betűre. Nemcsak versre, hanem prózára is gondolok itt, főleg azoknál a tanulóknál, akik nem tudják magukat kellőképen kifejezni; ilyenek akadnak még a felsőbb osztályokban is.