Nevelésügyi Szemle 1942., 6. évf., 1-2. szám

Kisparti János (1885-1942) December 23-án múlt egy esztendeje, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata kiszólította körünkből Kisparti Jánost. Bármily hosszú volt azonban az esztendő és bármily terhes világrendítő eseményektől, nemcsak hogy nem halványította el lelkűnkben a megboldogultnak emlékét, hanem ellenkezőleg még elevenebb színekben rajzolta elénk emberi vonásait. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ma, egy esztendő múltán világosabban látjuk és fájóbban érezzük, mit veszítettünk Kisparti Jánosban, mint az elvesztés közvetlen bódulatában, Akkor csak általánosságban éreztük, hogy valami nagy emberi érték esett ki életünkből a nélkül, hogy az érték miségét és fajsúlyát közelebbről meg tudtuk volna jelölni. Ma már tudjuk, hogy az elveszített és soha vissza nem térő érték Kisparti János egyénisége volt. Hiszen minden emlék, benyomás, indítás és ihletés, ami személyével kapcsolatban lelkűnkben zsong, egyéniségéből fakadt és sugárzott belénk. Eszerint Kisparti János életművét és hatását elsősorban egyéniségén kell lemérnünk. Mert ő nem volt tudós a szó akadémikus értelmében : nem írt nagy tudós könyveket vagy mélyen szántó elméleti fejtegetéseket; de ugyanígy nem volt úttörő kulturpolitikus sem : nem állított fel új tanulmányi rendszereket, nem eszelt ki új iskolafajokat és nem szervezett új kultúrintézményeket. Rajta tehát sem az elméleti tudós, sem a gyakorlati alkotó mértéke nem alkalmazható. Ő egyszerűen egyéniség volt a szó legeszményibb értelmében : azaz lélek, gazdag és sokoldalú tartalommal és e gazdag tartalom másokba sugárzásának és eleven erőkké alakításának minden feltételével és eszközével. Kifogyhatatlan és örökké lobogó energiaforrás volt ő, melyből szüntelenül eszmék és cselekvésre késztő indítások áradtak. Valóban szuggesztív egyéniség volt; mellette és alatta nem lehetett tétlenkedni, hanem akarva nem akarva dolgozni kellett. Erről minden tanítványa és tanára bizonyságot tehet. És ha e csodálatos hatás magyarázatát keressük, legmélyebb okként Kisparti János páratlan hivatástudatát és hivalásszeretetét kell említenünk. Mert ha valaki, Kisparti János valóban hivatásos pedagógus volt. Szinte élt-halt az iskoláért; minden gondolatát, szíve minden dobbanását neki szentelte. Ő megfordította a régi ismert latin mondást és nem istenverésnek, hanem élete legnagyobb boldogságának érezte, hogy tanár lehetett és taníthatott. Nála halvány árnyéka sem volt az elhibázott pályaválasztás kesernyésségének : ha százszor újra kezdhette volna életét, százszor a pedagógus pályát választotta volna. Bízvást ’ mondhatjuk, hogy nála a tanári pálya még hivatásnál is több : szent megszállottság volt, mely betöltötte szívét-lelkét, végigrezgett minden idegszálán és irányította egész életét.