Nevelésügyi Szemle 1941., 5. évf., 9-10. szám (november-december)

Széchenyi nevének tiszteletére gyűltünk egybe. Nemcsak azért, hogy meghajoljunk egyre növekvő nagysága előtt, hanem, azért is, sőt első sorban azért, hogy a Reá emlékezés által erősödjünk a magunk munkájában. Csak ez a szándék teheti értékessé a megemlékezéseket. A magyarságnak nagy szüksége van megint egyszer lelki erejének növelésére, nemzeti életünk homályaiban világosságra, a boldogabb jövendő felé való sokféle, külön utakon járó, szembenálló törekvés egyesítésére. Sokan talán csak ösztönösen, de sokan tudatosan fordulnak ezért újból Széchenyi felé. A történelemből megtanultuk, hogy 110 évvel ezelőtt az ő lelki ereje, mély hazafisága, rendületlen fajszeretete, ön-feláldozása fordította vissza, a nemzetet a pusztulás útjáról; beszédeiből és könyveiből egyszer már életmentő világosság áradt a nemzet állapotára és tennivalóira; senki olyan meggyőződéssel nem tanította, hogy egyesíteni kell minden erőt, ha kedvező változást akarunk előidézni. Ezt kell megtanulnunk tőle most is. Ő tiltakoznék legjobban az ellen, hogy ezek á megemlékezések élete adatainak felújításából álljanak, küzdelmeit, sikereit, összeomlását adják elő vagy akár magyarázzák. Ezt a tudomány már el is végezte és ezután is nyilván sokat foglalkozik még vele. Most azonban egyébre van szükség: a lelkébe kell néznünk, szellemét kell újra magunkba fogadnunk; hasznunk csak ebből lesz. A 150 éve született Széchenyire gondolva elvonul előttünk a 150 év története. Látjuk Magyarországot s benne a magyarságot Széchenyi születése idején: akkor a nemzet magára eszmélésének élénk jelei bensőbb, magyarabb, tevékeny élet reménységét ébresztették. Azután pár évtized múlva mégis úgy látjuk, ahogyan az akkorra már kinyílt szemű Széchenyi látta: magyartalanság, fenyegető veszedelmek iránt érzéketlenség; a vagyonosokban önzés, a nagy tömeg sorsa, sőt a saját javok iránt is- értetlenség; gondolattalan tespedés mindenfelé; emiatt műveletlenség, szegénység, széttagoltság, elmaradottság; a javítást, haladást sürgetők sorsa a részvétlenség, gáncsvetés, tehetetlenség és elkeseredés. Látjuk, mint gyötrődik Széchenyi ezek láttára, mint lobban fel lelkében a hivatásérzés „isteni szikrája", hogyan keresi a magyarság felébresztésének, megmentésének útját, hogyan veszi ínagára egész nemzete gondját s mint áll ki „a nyilvános élet tövismezejére", amint mondta: „én, ha senki más!"