Nevelésügyi Szemle 1943., 7. évf., 9-10. szám

A magyar irodalom tanításának kérdései annyira élénken foglalkoztatják a magyar, nyelv és irodalom tanárait, hogy sokan már súlyos válságról is beszélnek. Fejtegetéseimnek ép az a célja, hogy — a Nevelésügyi Szemlében megjelent ilyen tárgyú cikkek alapján — összefoglalóan rámutassak a legtöbb nehézséget jelentő kérdésre, így leginkább a módszer és a tankönyv kérdésére. Ügy látom ugyanis, hogy a harc a jobb tankönyvért folyik — korábban inkább a jobb módszerért — mert akár hívei a vitázók az új módszernek, akár ellenségei, abban többé-kevésbbé mindnyájan megegyeznek, hogy a - jelenleg használatban levő tankönyvek vagy egyáltalán nem tankönyvek (csak szemelvénygyűjtemények), vagy annyira hiányosak, hegy alig lehet őket használni. A kérdés tisztázására annál szívesebben vállalkozom, mert két érdemes kartársunk idevonatkozó, külön füzetben megjelent tanulmányai — melyekkel eredetileg könyvismertetés formájában akartam foglalkozni — még jobban meggyőztek a probléma időszerűségéről és fontosságáról. Az ellentét ugyanis nyilvánvaló: Csanádynak és Zimándinak vannak ugyan találkozópontjai, de az egyik — Csanády — mégis inkább »tankönyvpárti«, a másik — Zimándi — inkább módszerpárt, noha sem az előbbi nem mondja, hogy a módszer nem fontos, és a másik sem állítja, hogy tankönyvről hallani sem akar. Az ellentét azonban nyilvánvaló, és nekem épp az a célom, hogy a leghatározottabb formában felvessem a kérdést: tankönyv és módszer milyen kapcsolatban állnak egymással, nem teszi-e az egyik feleslegessé ,a másikat, helyesebben, nem fenyegete az a veszedelem, hogy a tankönyvpártiak a módszer rovására túlságos előnyben részesítik a kötött irodalomtörténeti szöveget, illetve a módszerpártiak nem jutnak el valamilyen kézzelfogható, leckének feladható szöveghez, még ha saját szövegről van is szó?