Nevelésügyi Szemle 1942., 6. évf., 9-10. szám

A probléma, amely itt felvetődik, alaposan meggondolkoztat minden nevelőt. Hogy a világnézeti nevelés valamilyen formájára szüksége van mindenféle nevelő-intézménynek, arra nem is kell külön utalnunk, hiszen a nevelési rendszerek már alapjukban úgy vannak beállítva, hogy bizonyos irányba igazítsák el a növendékeket,1 s végső céljuk az, hogy ez az eligazítás tartós értelmű és hatású maradjon. A cél ténylegessége tehát nyilvánvaló, más kérdés azonban, hogy a cél elérhető-e. A modern pszichológiai kutatás megmutatta az emberi lélek hihetetlenül változatos sokféleségét, s egyben rámutatott arra is, hogy olyan még felfedetlen, sőt részben felfedezhetetlen rugók is rejtőznek a lélek mélyén, amelyek irányítása megoldhatatlan problémának látszik, ezeknek a mélyenfekvő rétegeknek a tudatos életre való hatása viszont olyan elemi erejű, hogy vannak akik hajlandók döntő tényezőkként felvenni az ember életében. A világnézet formálásában a tudatos és tudattalan élet egyként szerepel, s ha az utóbbi irányíthatatlan, akkor a világnézeti nevelés igen megbízhatatlan értékűnek látszik. Szerencsére az elválasztás nem ilyen élesvonalú, s a tudatos életen keresztül a tudattalan is formálható, csak éppen meg kell találni hozzá a megfelelő eszközöket. Bennünket ezen eszközök közül most elsősorban a filozófiai oktatás értéke érdekel, annak a kérdésnek a kutatása, hogy a középiskolai filozófiai oktatás mennyiben szolgálja a helyes világnézet kialakításának ügyét. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a filozófia nem világnézet, s nem is ad világnézetet. A filozófia a legnemesebb értelemben vett tudomány, sőt'talán még helyesebb vo.lna ars-nak, valamiféle művészetnek nevezni, amelyben állandóan exisztenciális kérdések merülnek fel, s ezek megoldása művészi módon kell, hogy megtörténjék. Az ember nem tudásánál, vagy tanultságánál fogva válik filozófussá, hanem annak születik; még a küzdelem is hiábavaló a filozófiai hajlam ellen. Egyenes következménye lenne tehát e megállapításnak, hogy ezek szerint fölösleges a filozófiai oktatás, mert akinek hajlama van rá, az úgyis elérkezik hozzá, akinek pedig nincs, az hiába is próbálkozik vele. Áthidalhatatlan lenne e kérdés, ha a filozófiának nem volna átadható tudástartalma, ha benne nem olyan problémák forognának szóban, amelyek minden embert egyformán érdekelnek. Filozófiai oktatás tehát kell, csak meg kell válogatni azokat a kérdéscsoportokat, amelyek középiskolás növendékekkel egyáltalában közölhetők, s úgy közölhetők, hogy azok nevelő értéke se maradjon el tudásértékük mögött.