Nevelésügyi Szemle 1941., 5. évf., 7-8. szám (szeptember-október)

Negyven éve annak, hogy Imre Sándor a heidelbergi és lipcsei egyetemi évek után, a XX. század első évében, az Apácai halála által megszentelt történelmi levegőjű kincses Kolozsvárt tanári pályája kezdetén szemlét tartott hivatásának feladatai és a feladatok teljesítésének lehetőségei felett. A szokatlanul mélyenszántó középiskolai tanári székfoglaló csirájában mindazt tartalmazza, amit a magyar nevelői gondolkozás tudományos rendszerezője azóta is megalkuvás nélkül hirdet. Hitet tesz a keresztény szellem, szeretet és igazság mellett, a „nevelői öntudat" és „magyar életfeladat" szemszögéből vizsgálja az emberiség, nemzet, egyén fejlődésének problémáját: Rámutat az uralkodó koreszmékre s felhívja a figyelmet a nemzetiség eszméjének várható szerepére; hangsúlyozza, hogy „mindig a nemzet az irányadó", de „külön kötelesség" a magyarság erősítése, melynek uralmát „szellemi úton" kell biztosítani ezen á földön. Rámutat arra, hogy a nevelés „a nemzeti munkában való részvételre" készít elő, az iskola „a nemzeti munka eszköze" s a középiskola elsősorban „munkatársakat" nevel, mert „az innen kikerülő ifjak mindmegannyian tanítói lesznek környezetüknek, hatnak majd mások életmódjára, életfelfogására". (L.: Pálya kezdetén 1901. megj.: A magyar nevelés körvonalai. Bp. 1920.) A székfoglaló szavaiból már kiérzik az a szellem, mely az alapos készültséggel, széles látókörrel, ritka hivatástudattal és súlyos felelősség-érzéssel induló Imre Sándort egész életén át eltölti és az itt nem tárgyalható fontosabb művekben (Gróf Széchenyi István nézetei a nevelésről 1903; A nevelés sorsa és a szocializmus 1909; Nemzetnevelés 1912; Neveléstan 1928; A neveléstudomány magyar feladatai 1935 stb.) mint önálló neveléstudományi rendszer .jelenik meg. Dinamikus fejlődésszemlélete mindén részletében antropocentrikus. Középpontjában az exisztenciális történeti, gazdasági, kultúrális összefüggésekbe ágyazott egyén és nemzet áll.