Nevelésügyi Szemle 1939., 3. évf., 3. szám (március)

Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhunyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a neveléstudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava oly sokszor volt segítségünkre: — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk immár hanyatlik, a felé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk előadásain a padokban, közös sétáinkon Kolozsvár magaslatain, bizalmas beszélgetéseken dolgozó szobájában: valamennyien megint érezzük, mint emeli lelkünket magával felfelé, mint tisztáidnak életünk és választott pályánk kérdései, mint ver bennünk gyökeret annak tudata, hogy közöttünk a legkisebbnek is nagy hivatása van, mert az ember élete küldetés. Ö tette bennünk világossá a nevelői hivatást és szilárddá a nevelői felelősséget. Neki köszönhetjük, hogy mások, más vallásúak és más nyelvűek megbecsülésének ösztönös készsége egész életünkre tudatos irányítónkká lett. Példája fejlesztette ki bennünk az igazság keresésének és megvallásának alkuvást nem tűrő kötelességét. Ő állított elénk mértéket a tudatos és nemes egyéniség, a személyiség fogalmának birtokunkká tételével s Általa lett bennünk világossá, hogy az embernek bensejében szabadnak kell lennie, de szabad csak az lehet, akinek útján eszmény világit s akit felismert eszmény kötelez... Tanító Mesterünk és Atyai Barátunk! Köszönjük, hogy a magunkhoz való hűséget tetted legfőbb erkölcsi mértékünkké, — hogy fogtad a kezünket, amíg arra volt szükségünk s hogy örültél, amikor a magunk útjára tértünk. Köszönjük, hogy szerettél bennünket s hogy ezt a Téged annyira jellemző szeretetet kiterjesztetted és átvitted családunkra is. A tanítványok, íme, nem búcsúznak, hanem vallomást tesznek. A mi munkánk nyomán a Te szellemed terjed s tanítványaink útján beleolvad magyarságunk örök életébe. A lélek él; a Te lelked, míg élünk, velünk marad.