Nevelésügyi Szemle 1939., 3. évf., 6. szám (június)

A kor, melyben élünk, a nagy nyugtalanság kora. Smuts tábornok, a délafrikai államférfi ezt úgy fejezte ki híressé vált metaforájában, hogy az emberiség elbontotta a sátrait és most útban van... nem tudni hová... Huizinga, a hollandi kultúrfilozófus, akinek a „Holnap árnyékában" című könyve magyarul is megjelent tavaly, ugyanerre a megállapításra jutott, csak más szavakkal fogalmazta meg azt: szerinte az emberi társadalom megszűnt sztatikus fogalom lenni és mainapság már az állandóan változó, a haladó jegyeit mutatja... Spengler pedig — az „Untergang des Abendlandes‘‘-ban — megszabta már ennek a haladásnak az irányát is; a mostani társadalmi rendszer, sőt az egész mostani kultúra egyenes irányban és nagy gyorsasággal halad azon nagy katasztrófák egyike felé, amelyeknek összesége a világtörténelem. Ha nem fogadjuk is el Spengler pesszimista álláspontját a végső kifejlést illetőleg, ha mindenünk’ tiltakozik is az ellen a gondolat ellen, hogy legyen egyszer egy idő, amikor mostani kultúránk épp olyan múzeumi objektummá vált, mint ma a Husvét-szigeti óriásszobrok építőinek, vagy az Inka-indiánoknak kultúrája, azért mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ jelenlegi kultúrája, melynek igen nagy része éppen az európai szellem terméke, súlyos válságban van : a válságjelenségek túlságosan nyilvánvalóak ahhoz, hogy erőszakkal rémképeknek nyilváníthatnánk őket. A kultúra egyszerre sztatikus és dinamikus fogalom, hirdeti Kornis Gyula, jelenti megállapított értékeknek rendszerét és ezeknek az értékeknek megvalósítására irányuló törekvést is. Nos, a három alapérték, az Igaz, a Szép és a Jó kezd egyre relatívabbá lenni, a megvalósításukra irányuló törekvés pedig egyre jobban gyengül és mindkét körülmény elsősorban a kulturális válság tényének bizonysága. Csak egész kevés példát akarok ennek az állításnak a bizonyítására felhozni. Az igazságok összesége, a tudomány az elmúlt harmincnegyven év alatt roppant nagyot haladt előre, de éppen ez a haladás krízisbe sodorta a tudományos gondolkodást Régi igazságaink nem igazságok többé: az anyag nem anyag, hanem egymás körül. keringő elektromos töltések milliárdjainak összesége; az elemek nem valtozhatatlanok, hanem adott körülmények között egymásba mehetnek át, a rádiumból idő jártával ólom lehet; a tér nem olyan, mint ahogyan azt az euklidesi geometria alapján magunknak el tudtuk képzelni, hanem négy-dimenziós, önmagába visszatérő valami, amit még a szakember is csak képlet formájában tud appercipiálni, a laikus pedig egyáltalán nem. Ez a bizonytalanság, az igazságoknak ez a relativitása áttevődik a szellemi élet kevésbbé exakt területeire is, és egyre többen vannak azok, akik a változásokba beleszédülve, lemondanak az igazságkeresésről. Különösen a mai átlagember van borzasztó erős kísértésnek kitéve, hogy egészen sutbadobja azt a régi, rossz szokást, a gondolkodást. Hiszen az újságok, a reklámok, a rádió mind helyette gondolkodnak, miért törje a fejét, amikor az újságból megtudja, mi az igazság, rádióból megtudja, hogy mi az, ami számára legjobb, vagy legegészségesebb, vagy legfontosabb . . . Ennyit az Igazról ... A Szép megvalósítása, a művészet, szintén elvesztette a régi normákat.