Nevelésügyi Szemle 1941., 5. évf., 5-6. szám (május-június)

1941 április 3-án, egy tanítási órán, felelés és magyarázat között hallottam meg: Teleki meghalt. A döbbenet, a veszteségtudat és rémület sajátságos érzés-vegyüléke mellett, ami egyetlen pillanat alatt átsuhant rajtam, rögtön megvillant előttem szüntelenül visszatérő és sok-sok variációban hangoztatott gondolata: a földön minden egyéni, sem térben, sem időben vissza nem térő. S mi azon a napon azt az ember vesztettük el, aki legkifejezőbb megvalósulása volt saját gondolatának. Túlságosan rövid idő telt el a halál híré óta, semmint hogy rendezni tudnám magamban azt a rengeteg élményt, okulást, egyéni életsorsomba belenyúló hatást, államférfiúi tettet, politikai magatartást, könyvhalmazt, arckifejezést és a magyarság nemzeti horizonján ívelő pályafutást, ami mind-mind Teleki Pálra utal s amelyek mögött az Ember van, most már örökre megfelelve minden reá szegzett kérdésre s elvégezve most már mindazt a munkát, amire Isten elküldte közénk. A hangja, ez a különös magyaros-arisztokratikus hang, még a fülemben cseng; alig néhány hete a viszontlátásig búcsúzott tőlünk, egyenkint szólt hozzánk, akiket egyénileg választott ki munkatársaiul, nevünkre emlékezett és fejből mondott adatokat, a ködbe burkolt Dunára nézett aztán és elgondolkozott néhány pillanatig . . . Nem gondoltam volna, hogy utolszor látom. Valóban, minden oly közel van még s zavarban vagyok, mikor döntenem kell: e ragyogó kristályokból összeillesztett és most már újra elemi részeire hullt emberi egységnek, mozaik-remeknek melyik részére irányítsam a figyelem fényét ? A nagyság, ha túlságosan közeire kerül, kápráztat. E káprázat alighanem sokáig fog tartani, s azok számára, kik éveket töltöttek együtt vele, akik hallották rakétázó gondolatsorait, látták elmélyedni őt nagy problémák kicsiny részleteibe, hogy váratlanul felkönyökölve egy térképlapról, az élet metafizikai kérdéseire csapjon át szava, — ezek számára egész életükön keresztül oly közeli kolosszus lesz Teleki Pál, hogy perspektívába állítani szinte képtelenek. Mégis, hadd mutassam be őt néhány oldaláról és úgy, amint én láttam őt: nem a politikus, nem a közéleti harcos, vetélytárs, ellenző vagy kérelmező szemével, hanem annak pillantásával, aki előtt talán leginkább. feloldódó mivoltában élt: a mesterre függesztett tekintetű tanítvány szemével. Tizenkét éve ismertem meg. Furcsa, de a férfit fedeztük fel benne legelőbb.