Nevelésügyi Szemle 1939., 3. évf., 2. szám (február)

Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhúnyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a nevelés-tudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A Boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben, felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava annyiszor volt segítségünkre; — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk ismét hanyatlik, afelé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk elő adásain a padokban, közös sétáinkon Kolozsvár magaslatain, bizalmas beszélgetéseken dolgozó szobájában: valamennyien megint érezzük, mint emeli lelkünket magával felfelé, mint tisztázódnak életünk és választott pályánk kérdései, mint ver bennünk gyökeret annak tudata, hogy közöttünk a legkisebbnek is nagy hivatása van, mert az ember élete küldetés. O tette bennünk világossá a nevelői hivatást és szilárddá a nevelői felelősséget. Neki köszönhetjük, hogy mások, más vallásúak és más nyelvűek megbecsülésének ösztönös készsége egész életünkre tudatos irányítónkká lett: példája fejlesztette bennünk az igazság keresésének és megváltásának alkuvást nem tűrő kötelességét. Ö állított elénk mértéket a tudatos és nemes egyéniség, a személyiség jogalmának birtokunkká tételével; s Általa lett bennünk világossá, hogy az embernek bensejében szabadnak kell tennie, de szabad csak az lehet akinek útján eszmény világit s akit felismert eszmény kötelez... Tanító Mesterünk és Atyai Barátunk! Köszönjük, hogy a magunkhoz való hűséget tetted legfőbb erkölcsi mértékünkké, — hogy fogtad kezünket, amíg arra volt szükségünk — s hogy ezt a Téged annyira jellemző szeretetet kiterjesztetted és átvitted családunkra is. A tanítványok íme, nem búcsúznak, hanem vallomást tesznek. A mi munkánk nyomán a Te szellemed terjed s tanítványaink útján beleolvad magyarságunk örök eleiébe, A lélek él; a Te lelked, míg élünk, velünk marad!