Nemzeti Nőnevelés 1880. 1. évf., 3. füzet (március)

A folyó iskolai év elején megnyitották a budapesti II. kerületi tanítónőképzőben a külön nevelőnőképző tanfolyamot és e kérdést igy az elméleti vitatás hánykódó hullámairól a valósulás biztos révébe vitték. De a nevelőnőképzés ügyének megbeszélését azért mégsem tartom fölöslegesnek, annyival is kevésbbé, mert még magát ez intézet létjogát is védelmezni kell a nem épen üres tagadás ellenében. Sőt mi több, merev tárgylagossággal, a nevelési tudomány szempontjából tekintve a dolgot, alig akad ember, a ki kénytelen ne volna elismerni, hogy a tanitónőképzök mellett nincs helye a külön nevelőnőképzőknek, mert a ki beválik tanítónőnek, az beválik nevelőnőnek is, a kit a tanítónőképző arravalónak és képesnek itél a tanítóságra, azt képesnek itéli a nevelőségre is. Ámde a nagy közönség máskép vélekedik, mert más fogalma van a nevelésről. Szerinte a jó nevelés nem egyéb, mint az a viselkedési mód, a melyben az igazán mívelt lélek külsőleg nyilatkozik. A nagy közönség, mint sok egyébben, felcseréli a lényeget a jelenséggel, az okot az okozattal. Publicus úrnak, de különösen Publi-cusné asszony ő nagyságának, persze fogalma sincs arról, hogy, a mi neki oly annyira imponált, az igazán mívelt ember viselkedési módja, csak külső jelensége, kisugárzása az öszhangzatosan kimí-velt léleknek. Maga szellem nélkül szűkölködvén, nem sejdíti e formák mögött a szellemet. Látta a valódi míveltség önérzetes felléptét: kapta, feljegyezte a nevelési programmba s arra törekszik, hogy az ő gyermeke is ilyen legyen. Megtetszett neki az az elfogulatlan, fesztelen szabadság, mely az öntudatlanság ködéből felemelkedett, a homályos ösztönök bilencseiből felsza-badúlt léleknek a sajátja: feljegyezte ezt is a míveltség feltételei közé. így keletkezett a külső viselkedési módok összegéből egy külön nevelési rendszer, a «mívelt formák» valóságos nevelési kátéja. Ezekre az üres, külső formákra kapatni a gyermeket, ez — a közönség vélekedése szerint — a nevelési intézkedések summája. Az ilyen «előkelő" nevelésű leány tanulmányai közt természetesen a zene és az idegen nyelvek foglalják el a legkiválóbb helyet. Eszem ágában sincs magát a zene tanítását fölöslegesnek tartani, vagy csak kicsibe is venni annak értékét. A zene nemcsak szép módja a veszteglésnek és azért a szabadnak született ember nemes mulatsága szabad idején, a mint Aristoteles mondja; többre becsülöm én a zenét: a szegény élet ékessége az, a művészetek közt a legtársítóbb, és mívelő értéke fölér bármely tudományéval. Többet mondok: még az előtt is meg kell nyitni, a hangok bűbájos világát a kinek fogyatékos a zenei hallása, és ha nem is lehet őt a zene tevőleges gyakorlására képesíteni, legalább élvezhetésének képességét kell kifejteni benne. A fonák a zenetanításban csak az, hogy a «mívelt» leánynak, törik-szakad, de fel kell vinni a virtuozitásig, akár van rátermettsége, akár nyomorék a zenei hallása, úgyhogy a hiúság álmában a mama már előre látja leányát a konczert-teremben tapsoktól körülzúgva és virággal elárasztva, — s a zene az összes tanításra szánt időnek a felét elnyeli.