Nemzeti Nőnevelés 1882. 3. évf., 8. füzet (október)

Az 1868-diki népoktatási törvény nemzeti nőnevelésünk biztos és helyes fejlődésének alapjait is megvetette. Kimondta e törvény a tankötelezettséget a leánygyermekekre nézve is, s meg teremtette a tanítónői intézményt, a józan nőnevelés egyik főtényezőjét. Az 1868-diki XXXVIII-dik törvényczikk, illetőleg ezen törvénynek végrehajtása gyors fejlődésnek indította nőnevelésünk ügyét. Leányiskoláink száma egyre szaporodik s a tanítónői intézmény által eddigelé elért siker, ha nem bizonyítja is azt, hogy tökéletesen czélt értünk, arra nézve megnyugtathat, hogy helyes irányban indultunk és haladunk. Az állami tanítónő-képzőintézetekből kikerült s nyilvános leányiskolákban működő tanítónőink nemzeti szellemben hatnak — s már is más irányt adtak nőnevelésügyünknek, mint a minővel az 1868 előtt bírt, a midőn a leányiskolák nagy része oly ma-gán-nevelöintézetekkel volt kapcsolatban, a melyekben magyarul nem tudó, nemzeti életünket meg sem értő, nemzeti szellemünktől idegenkedő külföldi nevelönöké volt a főszerep. S ez már magában véve is figyelemre méltó eredmény; de különösen megnyugtató és a jövőre nézve a legszebb reményekre feljogosító lesz előttünk ez az eredmény, ha felteszszük, hogy az a szellem, a mely magyar tanítónőinkben él s a melyet leányiskoláinkban terjesztenek — igazán megérdemli a nemzeti nevezetet; ha meggyőződhetünk arról, hogy az nemcsak látszat, hanem valóság. — S van-e okunk ebben kétkedni ? Bizonynyal nincsen ! Tanítónöképző intézeteink élen oly kipróbált, nemzeti szellemtől áthatott magyar nők állanak, a kiktől leendő és már müködö tanítónőinkre csak az igazi nemzeti szellem szállhat örökségképen. Folytonosan tökéletesbülö tanítónőképző-intézeteinkböl csak is oly tanítónők kerülhetnek ki, a kik nemcsak megismerkedhetnek nemzetünk nyelvével, múltjával, czéljaival, hanem a kik át is lehetnek hatva azon szent érzelemtől, melyre szükségünk van, ha nemzetünket tehetségünkhöz képest szolgálni akarjuk. — Csak egyesek és hála az égnek igen kevesen lehetnek tanítónőink között olyanok, a kik nem tudják felfogni hivatásuk magasztos voltát, a kik jogtalanul bitorolják a tanítónői állást és czímet s a kik nem törődve szent kötelességükkel, nem tökéletesítik, nem képezik folytonosan önmagukat s nem törődnek azzal, hogy fejlődik-e vagy sülyed nemzeti nőnevelésünk ügye. Azonban a míg nőnevelésügyünk azon részét illetőleg, mely nyilvános leányiskoláink által képviseltetik, ma már ily örvendetes haladásról szólhatunk, lehetetlen, hogy szemet húnyjunk azon elszomorító tény előtt, hogy leányaink azon része, a mely nem veszi igénybe a nyilvános iskolákat, csak elvétve részesül nemzeti szellemben vezetett helyes nevelésben. Avagy mit bizonyít az, hogy még ma is ezernyi ezerre rúg azon külföldi tanítónők száma, a kik hazánkban a legvagyonosabb s legelőkelőbb családok körében, mint nevelőnők működnek s igen szép anyagi előnyökkel bíró állásokat foglalnak el, holott a mi magyar tanítónőképző-intézeteinkböl kikerült tanítónőink jó része kenyér nélkül várja a jó szerencsét. Ezért, ha csak tisztán nemzetgazdasági szempontból tekintjük is nemzeti nönevelésügyünk azon mozzanatát, a melyet vallás- és közoktatásügyi miniszterünk azon intézkedésében üdvözölünk, a mely szerint ezentúl a budapesti VI. kerületbeli állami tanítónő-képezdében oly tanítónőket kell képezni, a kik nem csak a polgári iskolákban, hanem esetleg mint nevelőnök előkelőbb családaink körében is megfelelhessenek hivatásuknak : rendkívül fontosnak kell azt elismernünk...