Nemzeti Nőnevelés 1880. 1. évf., 9. füzet (szeptember)

Sűrűn hangzik a panasz minden rangú és rendű iskoláink ellen, hogy bennük túlságosan sokat tanítanak és — keveset tanulnak. S e panaszok nemcsak az egyes kárvallott felek feljajdulásai. Maga a közvélemény is mind gyakrabban és komolyabban foglalkozik e kérdéssel és sürgetőn kéri a fenyegető baj orvoslását. A szakférfiak — legnagyobb részben — palástolják a baj létezését a nyilványos-ság előtt: de hivatalos eljárásuk által bizony csak ők is inkább maguk ellen bizonyítanak, mint maguk mellett. A saját iskoláját még csak jónak, vagy legalább tűrhetőn jónak tartja mindenik ; de köztudomású tény, hogy a felsőbb iskolák mennyire nincsenek megelégedve az alsóbbakkal s hogy emez elégedetlenségüket szóval is, tettel is mily kétséget kizáró módon tanúsítják. Az elemi iskolát végzett növendéknek —kevés a kivétel! — fölvételi vizsgálatot kell tennie, ha a középiskolába óhajtozik. Miért ? mert az elemi oktatás- s a róla szóló bizonyítvány irányában a középiskola bizalmatlansággal viseltetik. Hát ha a középiskolát végzett növendék az egyetemre megy'? — Fölvételi vizsgálatot nem követelnek ugyan tőle (noha kevésbe mult, hogy nem foganatosították a fentebbi rendszabályt itt is); de az egyetemi tanárok nem győzik hirdetni — élő szóval, hírlapi czikkekben, miniszteri enquéteken — hogy a középiskolai oktatás mily fogyatékos, ferde irányú és fonák. Az egyetemre kerülő tanulók éretlensége, készületlensége a hibás — így szólanak — ha az egyetem meg nem felelhet hivatásának s eleget nem tehet azon követelményeknek, melyekkel az állam, a társadalom, szóval az élet áll eléje. Az elemi iskola — legalább felső osztályaiban — középiskolát, — a középiskola, pedig egyetemet akar játszani; s az egyetem? középiskolává sülyed. S ez nagy baj. Annál nagyobb, mert arról nyújt bizonyságot, hogy közoktatásunk rendszerében az egyes tényezők vagy nincsenek tisztában feladatukkal,vagy öntudatosan és köny-nyelmüen lépik át ama korlátokat, melyeket feladatuk eléjük szab. Mindegyik többet akar tenni, mint a mennyire hivatva van, a mi hiba még akkor is, ha e törekvés a legjobb akaratú buzgóságból ered s a leghelyesebb irányban történik. így termett meg az a kérdés, a mely «az iskolai növendékek túlságos megterheltetésének» jelszava alatt jó idő óta háborgatja a közvéleményt. Tehát csakugyan ez az úgynevezett «túlterheltetés» volna a legnagyobb baj, a mely oktatásügyünk szervezetén rágódik s azt egyre ijesztőbb módon sorvasztja? — Hisz ezen a bajon könnyű-segíteni! tanítsunk kevesebbet, hetenként kevesebb órán át — és vége a «túlterheltetésnek». Annak véget vethetünk ily képen, az igaz; de a baj azért, a melyet oly hangosan panaszlunk, nem fog megszűnni. Máshol, mélyebben rejtőzik annak a gyökere. Azt kell mindenek előtt felkutatnunk, ott kell kezdenünk az orvoslást, ha gyógyítani akarunk.