Nemzeti Nőnevelés 1917. 38. évf., 1-2. füzet (január-február)

Lelkes, boldog, fenkölt, nagy érzéssel, bizalommal, hittel tette a magyar nemzet Károly király — e néven a negyedik — fejére Szent István koronáját és érintette meg Zita királyné vállát a szent koronával; komoly méltósággal hallgatta a királyi esküt és látta a meghatott ifjú királyt és énekelte vele együtt, hogy: Isten áldd meg, áldd meg a magyart! Nemzeti erényeire büszkén, multat-jelent-jövőt összefoglalva nézte, amint a király a négy világtáj felé vág Szent István kardjával; ezer év óta védi ez a kard a magyar hazát! A koronázás ősi szertartása mélyen a szívéhez szólt és a nemzeti örökkévalóság gondolatát újra megerősítette lelkében. Úgy éreztük ismét, hogy Isten kiválasztott népe a magyar és hogy: «Neked virulnod kell, óh Hon! Felül időn és minden sorsokon.» A magyar nemzetnek nincs külön királyhimnusza és ez oly jellemző erre a nemzetre. A király és a nemzet együtt imádkoznak a hazáért. A mi ifjú királyunk megértette ezt és mikor annak az óhajának adott erőteljes kifejezést, hogy nemzeti Himnuszunkat akarja hallani az eskütétel után, egyszerre megnyerte ennek a nemzetnek a Szeretetét. A Hit, a Reménység és a Szeretet. Ez három. Azok között pedig legnagyobb a Szeretet. A magyar nemzet örökifjú, forró rajongó szívvel tud szeretni. Életét és vérét adja királyáért! «Isten segíts ! Királyok Istene ! Emeld fel Hozzád a király szívét, Értelme légyen, mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy aki fényben milliók felett van : Legyen dicsőbb erényben, hatalomban.