Nemzeti Nőnevelés 1892. 13. évf., 4-5. füzet (április-május)

Mélyen tisztelt hölgyek és urak! Majd hogy úgy nem kezdtem : szegény hölgyek! Mert hogy mindjárt eleve tisztában lehessenek az állásponttal, melyet én a nő társadalmi helyzetének kérdésében elfoglalok, már bevezetésképen fölemlítem, hogy bizony a nő a legrégibb időtől fogva máig is minden népnél sokkal alárendeltebb állást foglal el, mint a milyenhez rendeltetésénél fogva tényleg joga van. A nemzetek történelme, annak minden egyes lapja mind e mellett bizonyít. Az Énekek éneké-ben, a kelet költészetének emez egyik leggyönyörűbb termékében, melyet pedig háromezer év előtti fantázia sugallott lánglelkü költőjének, bámulatos emlékét bírjuk annak a mélyen érzett hódolatnak, melylyel a férfi áldozott a női ideálitásnak; de azért a valóságban a nő épen nem volt férjének egyenjogú élettársa. — És Görögországban és Rómában, a klassikus ókor ezen két legműveltebb nemzeténél ? A nő rabszolga volt; rablás vagy vevés tárgya. Pedig a mythologia az istennők mythoszában nem ösmer rangkülönbséget férfi és nő között; Jupiter mellé odaállítja Junot, Apollo mellé Minervát és Aphroditében megteremti az örök szerelem ós szépség mintaképét — «a ki ha csak mosolyog, már gyönyörtől reszket a menny és a tengeri). Igazán gyönyörű mythologia! Bámulatos ideálizálása a női szépség lebilincselő hatalmának! De milyen ellentét a nő visszás helyzete a valóságban! Igaz ugyan, hogy később a görög nő fölszabadult és egy Aspasia, Timandra, Theodata egy Perikiest, egy Alkibiadest láttak lábaiknál; csak hogy az ily módon felszabadult nő minden diadala az emberiség egyik legdrágább kincsének és szentségének: a családi életnek és a női becsületnek árába került. Mígnem a mind jobban elharapódzott és korlátot nem ösmerö erkölcsi romlottság magának a görög világbirodalomnak és hasonlókép a rómainak is végpusztulását okozta, mert mint költőnk is mondja: "Minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Kóma ledül s rabigába görbed.» És azóta kétezer esztendő múlt el és a nő még mindig nem ura saját akaratának, hanem legtöbb esetben csak eszköz a férfi kezében, a ki egekig emelve isteníti, a míg szereti; de ha szerelme elvirult és az érzéki gyönyörök emésztő tüze elhamvadt, ott hagyja kábultan a szédítő magasságban, a hova képzelme szárnyain fölemelte, hogy azután annál kétségbeesettebben zuhanjon alá abba a mély örvénybe, mit az élet prózájának neveznek.